Homályzónák Zones d' Ombre - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Délben a kiváló francia konyha ínyencségeit szolgálták fel, amikor a napi névsorolvasásramegjelent „keretlegényünk”, az egyenruhás CRS – valahai csendőrségünk frank változata.Egyszerre csak megdermedt a levegő. Karcsival nap mint nap a magyar asztalnál ültünk.Általában cseverésztünk, szidalmaztuk a szürkéket (a párizsi magyar szleng így hívjaa franciákat), vagy éppen összekaptunk. Amikor azonban nevünk hallatán oui vagyprésent jött ki a szánkon, a kiszolgáltatottság, az otthoniak iránti aggodalom, a bizonytalanságérzeteuralkodott el rajtunk. A depresszió egyeseket a halálba kergetett. Két öngyilkosságrólhallottunk, az egyiket egy bolgár szobafestő követte el.A magyar átok itt is a nyomunkban maradt. Emlékszem arra az esetre, amikor a különbenjoviálisnak tűnő, kopaszodó kisvállalkozó magától értetődő természetességgelelkezdett zsidózni. Megszokott helyünkön ültünk Karcsival, amikor zsigeri reakcióként ráléptema tyúkszemére az asztal alatt, ő meg csak folytatta a baromságait, mire én mostmár a sípcsontját vettem célba. Végre vette a lapot, és befogta a száját. Bármennyire isérthetetlennek tűntek a francia belügy válogatási szempontjai, lassan világossá vált, hogysorstársaink zöme mégis az emigráció radikális jobboldalának híveiből tevődött össze,ami őszintén megvallva nem töltött el bennünket féktelen örömmel, hiszen Karcsi édesapjanem tért haza a deportálásból, jómagam meg anno az ellenállók egyik csoportjábanügyködtem.Derűsebb napokat is megéltünk azért. Egy alkalommal a megyei alispán látogatott ela szállodába, arra serkentve bennünket, hogy ha már kénytelenek vagyunk Korzikábantartózkodni, legalább ismerjük meg jobban a szigetet. Ez adta asztaltársaságunk kis csoportjánakaz ötletet, hogy béreljünk egy kocsit és turistáskodjunk. Rám bízták a volánt, dea kacskaringós helyi utakon bizony nem volt egyszerű a vezetés. Talán Karcsi találta ki: atöbbiek kórusának kíséretében minden kanyar előtt bömbölte a „Duda! Fék!” parancsszót,amin ők bődületesen szórakoztak, míg én kényszeredett mosollyal tűrtem. Voltakfeledhetetlen epizódok is. Inkább a vacsora utáni órákban futottunk össze a helyi kocsmábanrégiónk más nemzetiségű menekültjeivel. A korzikai borok iszogatása közben beszédbeelegyedtünk szerb, román és szlovák sorstársainkkal, akikkel e kései órákban máregymás hátát veregetve, József Attila szellemében hirdettük a dunai népek összetartozását,sőt borgőzösen megfogalmaztuk a konföderáció kartáját is… De emlékezetes maradtKarcsinak e kései órán elhangzó és a pőre szükségszerűség kiváltotta felkiáltása is, miszerint„a mediterrán tenger az én vécém!” Annak feltárása, hogy a spiritus loci vagy másobjektív okok ihlették e napóleoni pátoszt, a későbbi kutatások feladata marad.Az élet úgy hozta, hogy néhány év elteltével véglegesen elhagytam Párizst. Ám masem fordulhat elő, akármennyire rövidre szabott is az ottlétem, hogy ne látogassak elAntonyba, legalább egy whiskyre, vagy ne áldozzak Karcsi kulináris művészetének. Mivelmindketten – ő a Nemzetközi Levéltári Tanács képviselője majd igazgatója szerepében,én meg újságírói tevékenységem keretében – rendszeresen látogattuk az akkor harmadikvilágnak hívott térséget, beszélgetéseink óhatatlanul e téma körül forogtak. Már nemepilógus289