Modern katolikus fejek

140
maga örök csillagai alatt, – ah, milyen nehéz volt e távoli fények szerint,
senkire sem támaszkodva kormányozni Ausztriáját!
Seipel a világháború utáni Európa egyetlen politikusa, aki mert,
akart és tudott katolikus politikus lenni. Katolikus volt nemcsak magán«
életében, hanem politikai eszményeit is szinte egyenesen Aquinói Szent
Tamás Summájából vezette le; azokhoz mindig híven, mondhatni azok
vértanujaként ragaszkodott s hozzá még nem is adott politikai irányra és
stabil politikai tömegerőkre támaszkodva, nem is egy simulékony, ember-
tömegeket és politikusokat maga alá igéző politikai és emberi egyéniség
eszközeivel, kellemes modorral, vagy roppant szónoki erővel, hanem
mogorván és magányosan, szűkszavúan. Ha szólt, dísz nélkül való sza-
vakkal, amik szakadatlanul visszacsaptak a filozófiai terminológiába.
És mégis . . .
Mégis több ereje és hatása volt, mint a roppant pártszervezetre
támaszkodó szociáldemokrata vezéreknek, mint a szenvedélyeket fel-
keltő, ragyogó retorikájú demagógoknak, mint a hízelgőknek és intriku-
soknak, akiket háttérből mozgatott gépezetek süllyesztői dobnak hirte-
len színpadra. Hogy miből fakadt ereje és hatása, ez az egyéniség leg-
végső titka: «Quantitas ignota» – így mondja ezt a karakterológia.
Ezt megrajzolni, megcsodálni és megcsodáltatni: a Seipel-életrajz
feladata.
Seipel Ignác 1876-ban született Bécsben, egyszerű kézműves-
családból.
Van valami sablonos azokban az életrajzokban, amik így indulnak
s megrajzolják hősük útját egy többé-kevésbbé közepes karrier pálya-
fordulóin át. A kor és környezet, amelyben negyvenéves koráig élt, alig
predesztinálta többre őt, mint közepes karrierre, hiszen sablonosabb
és banálisabb politikai életet aligha lehet elképzelni, mint ezt, a század-
vég Monarchiájának osztrák politikai életét. Ha szorosan vesszük,
ilyesmi nem is volt; amennyiben igen, tényezői és jelenségei is elho-
mályosodtak a Monarchia sajátképeni politikai élete mellett. A bécsi kis-
polgár éppen azért volt a nyárspolgárnak, mondhatni szélsőségesen túl-
zott típusa, mert miféle közélete lehetett? Adva volt egy stabil helyzet,
a Monarchia, s ebben az osztrák tartományoknak nem volt más szerepük,
mint hogy nyugodtak legyenek, mozdulatlan alapját, mondhatni szék-
lábait adják a császári trónusnak. Évszázados beidegzettség volt ez.
Íme, közéleti feszültségek nélkül való bécsi utcák terülnek el
egy eseménytelen gyermekkor körül s a bécsi kispolgárság évszázados
nyugalma. Vannak ugyan mozgalmak és hullámzások, de azok a bécsi
községi élet körül zajlanak. Később lesz majd egy Lueger, aki világ-
nézeti szempontok szerint méregeti azt, hogy Bécset egyre fokozódó
szivárgással öntik el a Monarchia népeinek különböző tartályaiból