Modern katolikus fejek

70
vidáman játszadozott unokaöccseivel és -húgaival. Legkedveltebb szóra-
kozása azonban a vándorlás és hegymászás volt.
A zárt levegőben, katedrán és íróasztalnál kifáradt Ferrini testi
felüdülést keresett és talált az alpinizmusban, de emellett az erkölcsi
emelkedés eszközét is köszöntötte a szabad természetben. Hiszen még
a közömbös modern lelket is megrázza a magas hegycsúcsok fönséges
látványa, amely szinte magán viseli Isten kezének roppant munkáját.
Méltán mondhatta a német turisztika egyik úttörője, Töppfer Rudolf,
hogy nem egy ember, aki a síkságon elfelejtette Istent, a magas hegyek
között újból megtalálta. Milyen szépen hangzik XI. Pius pápának
1923-ban kiadott levele is a turisztikáról! A Szentatya, aki a pápai trónra
való jutása előtt lelkesen járta az Alpokat, ebben a levelében, amely
Mentone Szent Bernátot adja védőszentül a turistáknak, ezeket mondja:
«Valamennyi tisztes testgyakorlás között nincs egy sem, amely – ha
nem válik vakmerőséggé – áldásosabb lenne a lélek s nemkevésbbé a
test egészségére. Miközben kemény fáradalommal és erőfeszítéssel fel-
hágunk oda, ahol gyérebb és tisztább a levegő, megújulnak és felfrissül-
nek erőink; a mindenféle nehézségek leküzdéséhez hozzáedzett lélek
erősebb lesz az élet kemény kötelességeinek teljesítésére is s mialatt
szemléljük annak a látványnak mérhetetlenségét és szépségét, amely az
Alpok magas csúcsairól nyilik a nézőnek, a lélek könnyedén emelkedik
fel Istenhez, e természet szerzőjéhez és urához.»
A természet mélyen keresztényi szeretete egyik jellegzetes vonása
Ferrini személyiségének. A verizmusról írt, már említett dolgozatában,
ahol szembeszáll az új pogányokkal, élesen támadja Carduccinak azt az
állítását, hogy ellentét van a hit és a természetszeretet között. Kimu-
tatja, hogy seholsem olyan intenzív ez a szeretet, mint a Szentírásban.
Emlékezetbe idézi, hogy ő maga mit érzett hegyi kirándulásai alatt;
lelkesen írja át a zsoltártöredékeket s különösen a 18. zsoltár híres kezdő
sorait. Egy másik művében utal arra, hogy Jézus az ő paraboláiban
állandóan használja a külső természet nagy könyvét. «A természet érzése,
a kiváltságos lelkeknek ez az értékes adománya, – fejezi be ezt az írását
Ferrini, – kell, hogy igen nagy helyet foglaljon el nevelésünkben . . .
Adjátok nekem azt a gyermeket, aki folyondárként odakötve nő fel az
anyja szoknyájánál, egyéniség és kezdeményezés nélkül, tele gyávaság-
gal és meghunyászkodással, aki később még gyávább lenne, adjátok
nekem ezt a gyermeket, hogy magammal vigyem az Alpokba. Hadd
tanulja meg legyőzni azokban az akadályokban, amelyeket a természet
elébe állít, az élet eljövendő nehézségeit; örüljön a napfelkeltének,
amelyet a hegy sziklacsúcsáról szemlél, örüljön a messzi gleccsereket
lángbaborító napnyugtának, gyönyörködjék az elhagyott völgyben
játszó holdsugárban. Szedje a virágokat, amelyek az örök hó szegélyén
nyílnak, s ujjongjon a mennyek mosolyának, amely rávetődik a szaka-