Modern katolikus fejek

212
testvérekként akarja összegyűjteni az egyházi művészeket. Beuronba
belépvén, úgy találja, hogy a három szerzetesi fogadalom nem terhe,
hanem inkább felszabadítása a művésznek. A lelkiélet gyakorlatai,
az elmélkedés, a közös, korális imádság, a benső önmegszentelés pedig
a lelki tökéletességgel együtt a művészi szépségnek is lendítője. Szent
Benedek rendje őt művészi múltjával is vonzotta. Az a hite, hogy a
vallásos művészet addig virágzott, míg bencések voltak mecénásai
és mesterei, – míg a liturgia szolgálatában állt. Ő a gótikában már
a régi eszményektől való eltérést, hanyatlást lát.
A szerzetesi élet azonban tőle is áldozatot kívánt. Wolter főapát
és szerzetestársai közül többen erős kritikában részesítették Lenz
irányát. Ez a kritika azóta is gyakran éri a beuroni művészetet. Hogy
már elhalkult és már nem csak kifogást, hanem elismernivalót, sőt:
magasztalnivaló klasszikus értékeket is talál, az a beuroni művészeknek,
beuroni kritikusaiknak, kik egyúttal elöljáróik is voltak és jó néhányszor
a «szent engedelmesség- erejével puhították Lenz kemény koponyáját,
és végül a beuroni iskola által is előkészített ízlésváltozásnak az ered-
menye. Wolter főapátnak nem tetszett Lenz egyiptomi iránya, a belőle
vett motívumok. Piétáját többször átdolgoztatja, mert, szerinte, Lenz
Szűz Máriája inkább való egyiptomi istennőnek, mint Krisztus Anyjá-
nak, kifogásolja merevségét és nyomatékosan mutat rá arra, hogy a
vallásos művészetnek a keresztény nép ízlését kell szolgálnia, nem
idegenítheti el a híveket a templomtól. Kívánja, hogy az évezredes
keresztény művészi hagyomány jobban érvényesüljön az iskola művei-
ben. Ezek megokolt észrevételek voltak; hogy az apát szavának hatása
is volt, azt a beuroni művészet fokozatos ezirányú fejlődése is mutatja.
Nagy szerencse, hogy Lenz mellett Wüger dolgozott; Lenzé volt a
tervezés, a kompozíció, – Wüger adta mintegy a testet Lenz gondola-
tainak, a merev sémákba ő adott életet, néha fra-angelicói bájt és ihletet,
mozgást és az égi szférák összhangzó szépségét. A kettő egymást egé-
szítette ki és ezért volt a Gondviselés kegye Beuron számára, hogy a
két régi jóbarát együtt járta az alázatosságon épülő tökéletesség útjait.
Mert ez az iskola alázatosságra nevelt; a művészek együtt dolgoztak,
munkáikat kölcsönösen bírálták, javították; nevük nem került a képek
aljába. A művésznek veleszületett igényét nevének megörökítésére,
saját hírnevének kitágítására, – a beuroni iskola semmibe vette.
Amikor Lenz Beuronba lépett, az európai művészet új utakra
tért, – a romantika, klasszicizmus, idealizmus elhalkult, jött helyükbe
a naturalizmus és impresszionizmus. A természethez való hűség, majd
az egyszeri benyomás megragadása lett a cél és ezért tagadásba vették
a régebbi irányok jogos elveit, melyek nélkül főleg eszmét kifejező és
szétsugárzó művészet (és a vallásos művészet ilyen) nem gondolható el.
Míg az impresszionizmus tombolt, a beuroniak társtalanul álltak a