Modern katolikus fejek

39
Prohászka ezt az élményét rögzíti meg naplójában úgy, hogy az «Anima
Christi»-hez 140 latin jelzőt ír egymásután, egymástól elválasztva.
Azután következik egy idézet Blosiusból, mely azt mondja, hogy a
lelkigyakorlat veleje az, hogy mindentől elvonatkozva átöleljük lelkünk
csupasz és Íratlan fenekén szerelmesen az Istent és magunkat egészen
elrejtve Krisztus drága emberségébe, hozzá hasonuljunk.
Majd így folytatja: «Egészen különös, mert titokzatos s misztikus
összeköttetésbe léptem Jézussal. Mélységes hódolatban járultam hozzá
s ő megérttette velem, hogy ő a természetfeletti erőforrás, s követ«
kezőleg, hogy hozzá, ily új, kikezdő, abszolút erőkkel dolgozó tényező-
höz úgy kell járulnom, mint akin ő majd teremt, ő majd pótol.»
Ennek a naplórésznek a világirodalomban nem sok párja van.
Tán Pascal «Mémorial»-ja fogható hozzá. Prohászka itt, ebben az
adorációban lépett rá az «unió mystica» útjára, a Krisztussal való
kegyelmi, ontológiai összeköttetés tudatos átélésére, megtapasztalására,
nem fogalmi tudással, reflexióval, hanem a Krisztus-szemlélet közvetlen»
ségével, a léleknek Krisztushoz ható érintésével. Nem mondaná ő,
a tapasztalt és tanult hittudós, a gyakorolt Ielkivezető, hogy egészen
különös és titokzatos volt ez az élménye, nem rezegne latin jelzőiben
a Krisztus-érintés mámoros boldogsága oly kifejezhetetlenül mélyen,
ha ebből a csodakútból előbb is ivott volna így; ha ő, aki a nyelvvel
úgy tudott kifejezni, festeni és domborítani, itt nem állt volna szemtől»
szembe a csipkebokor Istent-rejtő lángjaival. A diadalmas világnézet
itt változott át benne diadalmas Isten-szemléletté; a szerzett, elmél-
kedéssel, lélekizzással, imádassál gyarapított hit itt bontakozott ki
benne – igaz, még csak átmenetileg – misztikus Isten-látássá, kon»
templációvá.
Prohászka mindig zártlelkű, magát nehezen feltáró, baráttalan -
de nem barátságtalan – ember volt, aki magányosan járt életútján.
Nem csoda. Szentélyt rejtegetett magában, ráccsal és ikonosztázzal
kellett elzárnia.
Naplóiban gyakran kifejezi, hogy: «odi profanum vulgus», és
csak nekik árulja el: mit gondol és érez arról a profán világról, emberis
ségről, mely a világháború és a forradalmak véres és szennyes kezével,
tollával, káromkodó szájával rombolta azt, ami szent és döbbenetesen
fölséges. Halála előtt utolsó szava is ez volt: «Favete Unguis.» Az a
szó, melyet a misztériumot kezdő antik pap mondott a körülállóknak,
hogy csend őrködjék a titkok körül. Prohászka lelke mélységes titok,
ezer fátyollal bevonva; de e takarók közt nincs az, ami más lelkeket
borít sötétbe: a halálos bűn.
Prohászka tiszta, érirtetlen test és lélek; ember, gyarlóságainak,
botlásainak teljes tudatában, de ugyanakkor: Angelus Albaregalensis,
kinek Szent Alajos az eszménye és aki Szent Ignác fegyvereivel vértezi