Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

140 NÁDASDY ÁDÁM
hangoztatom, melyet ugyan számos észérv is támogat, mégis alapvetően inkább
meggyőződés kérdése, hogy a szinkróniát fölébe helyezzük-e a diakróniának
vagy sem. Hiszen például nyilvánvalóan igaz - gondoltam - a nyelvtörténetnek
az a megállapítása, hogy a mai magyar híd szóhoz azért járulnak veláris-magánhangzós
toldalékok (tehát hídnak, hidat, stb.), mert a tőmagánhangzó valaha
veláris í\l volt, ami szabályszerűen veláris toldalékokat kívánt, s ennek emlékét
őrzi a mai nyelv, jóllehet első látásra a híd szó /i/-je olyan, mint bármely más
palatális í\l. Mi a baj ezzel a magyarázattal? Lehet ennél jobbat mondani?
Úgy éreztem, olyan embertől kaphatnék erre választ, aki nagyon jól ismeri
a történeti nyelvészetet, aki koránál, iskolázottságánál fogva - hogy úgy mondjam,
„von Haus aus" - ebben járatos, de aki ugyanakkor rokonszenvvel és érdeklődő
nyitottsággal fogadja a strukturális nyelvészet tanait és érvrendszerét. Ez az
ember Telegdi Zsigmond volt, akinek ezidőtájt olvastam kitűnő Saussure-tanulmányát
(Egy fordulópont a grammatika történetében, 1972). Mint kezdő tanársegéd
eljártam speciális kollégiumaira, majd elszegődtem iráni szakosnak, hogy
szűkebb körben, igazi műhelymunkában tanulhassam tőle a történeti nyelvészetet.
Egy előadás szünetében szóbahoztam, hogy nem tudom elég pontosan és
tömören megfogalmazni, mi is a baj tulajdonképpen a történeti nyelvészettel.
„A történeti megközelítésnek az alapfeltevése hibás - felelte -, amennyiben
abból indul ki, hogy »das Ursprüngliche ist das Eigentliche«". Sokszor idézem
föl azóta is ezt a tömör német mondatot, melyet így fordíthatnék: „az eredeti a
tulajdonképpeni", „the original is the actual". Bevallom, máig nem tudom: konkrét
forrást idézett-e Telegdi, vagy valamelyik tanára fogalmazott így, talán ő
maga találta a német nyelv tömörségét a legalkalmasabbnak arra, hogy ezt így
szavakba öntse.
Gondolkodásunkban - a 19. század örökségeképp - még most is mélyen
benne van ez az elv. A dalmáciai Splitről például ezt mondja egy útikönyv: „a
város központja tulajdonképpen nem más, mint Diocletianus római császár palotája".
Mármost Split város élete és működése szempontjából, a közlekedés, kereskedelem,
szemétszállítás szempontjából ez nyilvánvalóan nem igaz (gondolom,
a városi tanács nem úgy fogalmaz, hogy - teszem azt - „Diocletianus palotájában
nem engedélyezzük további diszkók nyitását", hanem a városközpontról,
vagy óvárosról vagy hasonlóról beszél). De ami még fontosabb: nem biztos,
hogy az ott élők mindegyike tudja, hogy lakhelye „tulajdonképpen" Diocletianus
palotája. Ha pedig nem tudja, akkor nem úgy viselkedik benne, nem akként
használja, nem úgy működteti. Ebből következik, hogy a városközpont nem Diocletianus
palotája, hanem igenis Split város központja, mert a városrészek azok,
aminek használják őket - bármit is állapít meg róluk a régész vagy a történész.
Ezzel nem azt mondom, hogy a strukturális elv szerint nem szabad történeti
információkat használni. A strukturális elv nem ezt mondja, hanem azt, hogy a
történeti információ - mint a nyelv működését magyarázó anyag - csak ott és
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.