Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

AZ INTENCIONALITÁS MINT A KOGNITIVIZMUS ALAPKATEGÓRIÁJA 161
fedezés olyan korban zajlott le azonban, amelyben mások, - a tágan értelmezve
naturalistának nevezett irányzatok - számára is alapvető kérdés volt, hogy miként
határozzuk meg a mentális, a lelki alapvető jegyeit. Az éppen születő új diszciplína,
az önállósuló pszichológia számára alapvetően érdekes volt ez az elhatárolás.
Ettől függött ugyanis, az új diszciplína helye s önállósága a tudományosságban.
Az uralkodó, pontosabban a legnagyobb hatásúvá vált megoldás az
új pszichológia módszeréből indult ki. Legalábbis a német tudományosságban az
új pszichológiát a kísérletezés és az önmegfigyelés házassága hozta létre. A kísérletezést
a spekulatív filozófusokkal szemben hangsúlyozták, az önmegfigyelést
pedig a teljesen redukcionista fiziológusokkal szemben (Wundt 1896,1. erről
Pléh 1990). Brentano radikálisan más utat választ: a lelki jelenség kategoriális
elemzéséből indul ki, s nem a módszerből. A kategóriák tekintetében tartja döntő,
definiáló mozzanatnak az intencionalitást. Az intencionalitás klasszikus koncepciójának
felújítása mellett szóló fontos érve, hogy nem elégszik meg a „lelki"
negatív, valami nem-térbeliként való meghatározásával,ahogyan Descartes tette.
Ezt az utóbbit az alábbi idézet eleveníti fel: „A lélek valójában az egész testtel
van összekapcsolva és ... nem állíthatjuk valójában, hogy ... a test valamelyik
részében van. ... Semmiképpen sem képzelhetjük el a felét vagy a harmadát egy
léleknek, sem azt, hogy mekkora kiterjedést foglal el, és hogy egyáltalán nem
válik kisebbé attól, hogy a test egy részét levágják, de teljesen különválik tőle,
amikor szerveinek együttesét felbomlasztják" (Descartes 1994, 50.).
Brentano számára ez nem megfelelő. Részben azért - mert, mint ő maga is
említi - saját korának lokalizációs tanításai úgy is értelmezhetőek, mint amelyek
megkérdőjelezik a tériséggel történő elválasztást. Másrészt, ha a fizikai tárgyak
téri elhelyezését azok tanult, s nem inherens tulajdonságaként képzeljük el,
akkor hasonló tanult, levezett lokalizálást a lélek világában is megfigyelhetünk.
Ahogy ma mondanók - intencionális attitűdjeinkét kivetítő módon - hajlunk
arra, hogy magukat a mentális folyamatokat is az őket kiváltó tárgyba lokalizáljuk
asszociatív tanulási alapon: „pl. a harag jelenségét a felingerelt oroszlánba és
gondolatainkat az általunk kitöltött térbe helyezzük" (Brentano 1983. 160.).
A pozitív meghatározás igénye vezeti el Brentanót ahhoz az elképzeléshez,
mely a lelki lényegét a lelki jelenségek kettős tagolódásában látja: gondolataink
mindig valamire vonatkozó gondolatok, érzéseink is valamire vonatkoznak, miközben
a tárgyak világa semmiről sem szól, önmagán kívül semmire sem vonatkozik.
1 Klasszikus munkájában a lelki jelenség meghatározásakor abból indul ki,
1 Van persze itt két mozzanat, amit legalább érintenem kell. Egyrészt - ha már a kategóriaelemzésnél
tartunk - Wittgenstein kedvenc témáját: a gondolatok egyben valakinek a gondolatai
is, vagyis van a nyelvben kódolt vonatkozásuk a megismeröre is. Másrészt: ma már nem mindenki
veszi kézenfekvőnek azt a mozzanatot, hogy a fizikai tárgyak nem szólnak semmiről sem. A természet
hermeneutikája, vagy legalábbis a hermeneutikus természettudomány koncepciója nehezítené
Brentano definíciós dolgát.
Nyelvtudományi Közlemények 95 1996-1997.