Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

„DAS URSPRÜNGLICHE IST DAS EIGENTLICHE' 141
csak annyiban érdekes, amennyiben azt a mai használat igazolja (ekkor meg már
persze csak kisérőanyag marad a történeti információ, hiszen a mai használat
úgyis kimutatja). Például Splitben a székesegyház eredetileg Diocletianus
mauzóleuma volt. Kegyhelynek épült, kegyhely ma is. A székesegyházzal kapcsolatban
- hogy úgy mondjam - helyesek a városlakók intuíciói: az épület
kegyhely. Ursprünglich und eigentlich.
És ezzel már vissza is kanyarodtunk a nyelvészetbe, hiszen a nyelv ugyanolyan
függőségi és értékrendszer, mint a város (az sem épületekből és utcákból
áll, hanem ezek használati rendszeréből). A magyar híd szó olyan, mint Diocletianus
mauzóleuma, mely - úgymond - őrzi eredeti kegyhely mivoltát;
csakhogy vigyázzunk a logikai fűzésre: e szót ma nem azért toldalékoljuk
velárisán, mert veláris í\l a tőmagánhangzója, hanem azért tételezhetünk föl
benne veláris í\l tőmagánhangzót, mert velárisán toldalékoljuk! Ezzel szemben
az a nyelvtörténeti megállapítás, hogy a mai angol you névmás „tulajdonképpen"
többesszám, melyet a mai nyelvben egyesszámú értelemben is használunk, Diocletianus
palotájával analóg. Az angol you többesszámú eredete nem kereshető
vissza a mai nyelvből, azaz régészeti adattá süllyedt. A you névmás „ursprünglich"
többesszám, „eigentlich" már nem az.
Szeretném a következőkben Telegdi professzor idézett mondatát - hogy
tehát a történeti nyelvészet téves alapveltevése az volt, hogy az eredeti a tulajdonképpeni
- körüljárni, tartalmát kibontani.
A mondat alanya a „das Ursprüngliche", „az eredeti", már önmagában is
vitára ad alkalmat, hiszen mennyire eredeti az eredeti? Egy francia szó vagy
nyelvi jelenség eredetijén a latin megfelelőt szoktuk érteni, dehát ez csak konvenció,
hiszen a latinnak is megvolt az eredetije - az indoeurópai, mely többnyire
még rekonstruálható -, ám nyilván annak is volt még egy eredetije, mely
már nem rekonstruálható, és így tovább. Hogy mi maradt ránk és meddig tudunk
visszamenni, az a történelem és a szöveghagyományozódás szeszélyeinek van
kiszolgáltatva. Az „eredetin" tehát legföljebb az általunk föllelhető vagy rekonstruálható
legrégebbit érthetjük. Ez szakzsargonnak, terminus technicusnak jó -
de a fenti mondat alanyaként nem, mert a mai nyelvek megmagyarázását, a tulajdonképpeni,
„eigentlich" lényeg megragadását a történelem szeszélyeitől teszi
függővé. Ha azt mondjuk: „az angol indoeurópai nyelv, így tulajdonképpen flektáló
nyelv, bár ennek ma már kevés nyomát őrzi" - azzal nemcsak az a baj, hogy
az állítás nem felel meg a mai angol nyelv működésének és szerkezetének, hanem
az is, hogy történetileg sem biztos, mert nem tudjuk megmondani, vajon az
ős-indoeurópai „tulajdonképpen" (azaz eredetileg!) flektáló nyelv volt-e, hiszen
az előtörténetéről alig tudunk valamit.
De nyugodjunk bele az „eredeti" kifejezésnek ebbe a belterjes szakmai használatába
(tehát „az elérhető legrégebbi"), s nézzünk meg néhány ehhez kapcsolható
állítmányt.
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.