Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

SZÜKSÉG VAN-E STILISZTIKÁRA? 153
E kérdés újabb irodalmából kiemelkednek a matematikai nyelvészet egyik
úttörőjének, Solomon Marcusnak a 70-es évek első felében megjelent tanulmányai
(Az emberi nyelv két pólusa, Ötvenkét oppozíció a tudományos és a
költői kommunikáció között; 1. Marcus 1977. 147-165 és 191-232). Marcus
határozottan leszögezi: „Az emberi nyelvnek két olyan formája van, amelyek
révén a kifejezés a koncentráltság maximumát éri el: a matematikai nyelv,
vagyis a tudományos alkotás nyelve és a költői nyelv, amely a művészi alkotás
nyelvi változata". Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a valóságban egyik forma
sem fordul elő „tisztán" (Marcus 1977. 191). Igen érdekes és tanulságos Fónagy
Iván egyik legutóbbi tanulmánya, amelyben feltárja Szabó Lőrinc A huszonhatodik
év című szonett-ciklusának szinte megdöbbentő gondolati egyezését a
pszichoanalitikus (freudi) gyász-elmélettel (Fónagy 1992).
A nyelvhasználat e két szélső pólusa mellett semmiképp sem hanyagolható
el a harmadik pólus, a mindennapi beszéd, annál is kevésbé, minthogy a tudomány
és a költészet nyelve egyaránt a mindennapi nyelvhasználat „húsából és
véréből" vétetett és azzal szoros kölcsönhatásban változik, gazdagodik. Sem a
tudomány, sem a költészet nyelve nem képes teljesen elszakadni a mindennapi
nyelvtől: a legel vontabb matematikai absztrakciók sem értelmezhetők a köznyelv
közreműködése nélkül, ami pedig a költészetet illeti, tapasztalatból tudjuk,
hogy minden olyan kísérlet, amely a költői nyelvet le akarja választani a mindennapi
nyelv köldökzsinórjáról, szükségképpen esztétikai zsákutcába vezet.
A mindennapi beszéd a mindennapi tudat alapvető, legáltalánosabb objektivációja.
A mindennapi tudat vizsgálatában a magyar tudomány jelentős eredményeket
mutathat fel. Gondolunk itt elsősorban Lukács György tanítására a
mindennapi gondolkodás általános jellegzetességeiről és a belőle kifejlődött
tudományos és művészi visszatükröződésről (Lukács 1969), Heller Ágnes monográfiájára
a mindennapi életről (Heller 1970), Bence György és Kis János
közös tanulmányára (Bence-Kis 1970), Hernádi Miklós könyvére a közhely természetrajzáról
(Hernádi 1973). Lukács már annak idején jelezte, hogy „a mindennapi
gondolkodás sajátossága a legplasztikusabban talán akkor fejeződne ki,
ha a beszédet e különös szemszögből beható elemzésnek vetnénk alá" (Lukács
1969. 33). Ennek alátámasztására lássunk egy roppant egyszerű példát. Lukács
György a mindennapi tudat két végletes sajátosságának tekinti a megmerevedést
(sztereotípiát) és egyfajta elmosódottságot. Vegyük mármost a mindennapi élet
egyik legbanálisabb párbeszédét: Hogy vagy? Köszönöm, megvagyok. A kérdés
nemcsak sztereotip, hanem szemantikailag „elmosódott" is, hiszen nemcsak,
illetve főleg nem a megszólított hogy létére vonatkozó információ kérését fejezi
ki, hanem kontaktus-teremtő (fatikus) funkciót lát el. (Vannak ismerősök, akik
mellett nem mehetünk el csupán csak köszönéssel.) A válasz szintén sztereotip
és ugyanakkor szemantikailag nagy mértékben diffúz: a 'jól, de nem dicsek-
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.