Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

158 PLÉH CSABA
b. nem létező dolog
c. naturálisan visszavezethető, ugyanakkor létező tulajdonság
3. Az intencionalitásnak századunkban sajátos történeti kapcsolatai alakultak ki:
a. az állati és emberi viselkedés teleologikus mozzanataival
b. a természetes nyelv interszubjektív szemantikájával
4. A mai kognitivizmusban a naturális megoldás új típusait figyelhetjük meg.
Előtérbe kerül a tudományelméleti levezetés valamint az a felfogás, mely az
emberektől mint intencionális ágensektől használt evolúciósan kialakult naiv
értelmezési elméletekre helyezi a hangsúlyt. Mindez járható utat nyit meg az
intencionalitás naturalista kezelésére.
Az intencionalitás két értelme: valamire vonatkozás és szándék
A filozófiai és köznapi szóhasználatban egyaránt két értelme van az intencionalitás
és az intentio(n), intenció kifejezéseknek. A köznapi vagy bevettebb szóhasználat
szerint az intenció valami jövőre irányuló szándékot jelent. Tágabb
terjedemű, de ugyanakkor szűkebb körben használatos a kifejezés filozófiai
értelme, a valamire vonatkozás. A Magyar Értelmező Kéziszótár a követező
meghatározást adja: intenció fn 1. Szándék, cél(zat), elképzelés. ~ ink szerint. 2.
Léit. A tudatnak valamely tárgyra irányulása, [nk: lat]
A mai filozófiai segédletek kezdve Chisholm (1967) klasszikus összefoglalójától,
mind figyelmeztetnek e kettősségre, s arra, hogy az intencionalitást mint
filozófiai terminust ne keverjük össze minden további nélkül a jövőre irányuló
szándékkal (Audi 1995, Guttenplan 1994, Honderich 1995). John Searle, aki a
Guttenplan kötetben, ebben a személyes állásfoglalásokra összpontosító kognitív
kompendiumban az egyes számú intencionalitás címszót írta (merthogy
kettő van), nem marad meg a figyelmeztetésnél: el is magyarázza, hogy mi a két
jelentés viszonya: a hétköznapi értelemben vett intenció pusztán az intencionalitás
egyik formája, a hiedelem, a vágy, a remény, a félelem és egyebek mellett
(Searle, in Guttenplan 1994. 380).
Dániel Dennett, a kifejezésrendszer egyik mai felújítója The Intentional Stance
(Dennett 1987. 17) című programadó írásában fogalmazza meg a szóhasználati
dilemmát: „Korábban az „intencionális" kifejezést nagybetűvel írtam minden
olyan alkalommal, amikor Brentano intencionalitás fogalmát kívántam használni,
azért, hogy elkülönítsem e szakkifejezést egyik unokatestvérétől, amely például
olyan kifejezésekben jelenik meg, mint az ideggyógyásznál az intencionális
tremor, azaz kézremegés szándékos mozgáskezdeményezésnél. A Brentano
bevezette szakkifejezés sokkal elfogadotabb, mint korábban, minden használója
Nyelvtudományi Közlemények 95 1996-1997.