Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

152 PÉTER MIHÁLY
nemcsak a stilisztika, hanem a szociolingvisztika, pszicholingvisztika, kommunikáció-elmélet,
diskurzus-elmélet stb. „bekebelezésére" is hajlamot mutat. E törekvésének
racionális magvát abban látom, hogy a Saussure-től tételezett langue- és
parole-nyelvészet meg nem valósult (mert meg nem valósítható) dichotómiájának
feladása után a nyelvtudomány - immár magasabb szinten - visszatérőben
van a nyelv mint rendszer és mint tevékenység korábban említett humboldti
megkülönböztetéséhez. Ennek értelmében beszélhetünk a nyelvi szisztematika
és a nyelvi pragmatika dichotómiájáról: az előbbi a nyelvi rendszer különböző
szintjeinek leírását foglalja magában, az utóbbi pedig mindazon diszciplínákat,
amelyek a nyelvet működésében, azaz mint cselekvést vizsgálják. Eszerint a
nyelvészeti stilisztikát a nyelvi cselekvés elmélete (pragmatika) azon ágazatának
tekinthetjük, amely a nyelvhasználat funkcionális varianciáját tanulmányozza.
Az egyes nyelvközösségek társadalmi gyakorlatában kialakulnak olyan közlési
szférák és tipikus közlési helyzetek, amelyekre a nyelvi elemek kiválasztásának
és összekapcsolásának, a szövegalkotás módjának meghatározott sajátosságai
jellemzőek. Az egyes közlési szféráknak, illetve szituáció-típusoknak megfelelő
nyelvhasználati változatokat nevezzük stílusoknak.
Úgy tűnik azonban, hogy ez a stílusfelfogás (amelyet egyébként a prágai
iskola dolgozott ki) további pontosításra, illetőleg kiegészítésre szorul. A történetileg
és társadalmilag változó tényezők mellett a nyelvhasználat funkcionális
változatainak kialakításában átfogóbb és állandóbb jellegű ismérveknek is szerepe
van, amelyek az emberi gondolkodás, illetőleg megismerő tevékenység sajátosságaiból
következnek. Ebben az értelemben beszélhetünk a stílusalkotás
kognitív aspektusáról: az emberi gondolkodás történetileg kialakult három fő
nemének, a mindennapi, a tudományos és a művészi gondolkodásnak a nyelvhasználatban
való tükröződésére gondolok. (A mágikus gondolkodásnak nyelvi
szempontból korántsem érdektelen problémáját most nem érintem.) E kapcsolat
felismerése korántsem új dolog. Az európai tudomány történetében alighanem
Arisztotelész volt az első, aki az igazságismérv alapján megítélhető nyelvhasználat,
a „logos apophantikos" mellett megkülönböztette a képzeleten alapuló
költői nyelvhasználatot („logos poiëtikos"), valamint a „logos pragmatikos"-t,
amely a mi „mindennapi beszéd" fogalmunkhoz áll közel.
De hivatkozhatunk ismét csak Humboldtra is, arra a megállapítására, hogy
„a nyelv egyszerre képmás és jel". E kettősségből kétféle nyelvhasználat
lehetőségét vezeti le: „Ha a nyelv e kétféle használatát nemek szerint kívánjuk
szembeállítani, ...akkor az egyiket tudományosnak, a másikat szónokinak
nevezhetjük. ...a tudományos használat csak a tisztán gondolati konstrukció
tudományágaira és a tapasztalati tudományok bizonyos részeire, valamint bizonyos
feldolgozási módjaira alkalmazható; minden olyan ismeretnél, mely az
emberi erő összpontosítását követeli meg, a szónoki lép előtérbe" (Humboldt
1985: 62-3).
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.