Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

251
tolnánk a szótaghierarchia maradék részéhez, és így együtt alkotnák a a-t.)
A szótagkezdet, a szótagmag és a kóda részletekbe menő elemzése és dokumentálása
után a szerző, áttérve a szótagfuzési szabályosságok ismertetésére, megváltoztatja
minősítő stratégiáját. Míg a szótagra vonatkozóan általánosságban
foglalt állást amellett, hogy csak a jól, illetve a rosszul formált szerkezet kategóriáit
fogadja el értékelő szempontként, a szótagok sorba szervezésére vonatkozólag
már analóg értékelést alkalmaz. A kapcsolódási pontokon ugyanis a mássalhangzók
kettősei mutathatnak különböző mértékben összeillő, vagyis szigorúbban
érvényesnek tekintett és lazább kompatibilitást kifejező elvek megsértését jelentő
kapcsolódásokat (tehát egy feltételezett hecpe kóda-szótagkezdet határán találkozó
labiális + affrikáta együttes előfordulása magasabb rendű elvet sért, mint a
hecfe két vonatkozó elemének találkozása). Különösen fontosnak tartom ismét
hangsúlyozni, hogy Törkenczy elemzése gyakorlatilag a teljes ÉrtSz anyagát alapul
veszi, ami nagymértékben növeli a tézisek hitelét. Egy-két nem jelentős
megjegyzés csupán a részletekhez kapcsolódik. így nem találtam utalást az s
kötőszó esetére a minimális magyar szó kétmorás jellegére vonatkozó kritikai áttekintésben
(339ff), vagy hogy mennyire kétségesnek látszik az az interpretáció,
amely az úgynevezett hangugrató tövek fonológiai elemzésében gyógyíthatatlanul
ragaszkodik valamilyen nem létező bokr-, retk- stb. alapalak feltételezéséhez
(355); ilyenek egyrészt nincsenek, másrészt - és éppen ezért - csak arra
jók, hogy fölöslegesen megnehezítsék a fonológus amúgy sem könnyű életét.
(iv) Alapvetően fontos döntésekre van szükség ahhoz is, hogy feltérképezzük
a magyar fonológiai rendszer szupraszegmentális területének modern terepét.
Dönteni kell mindenekelőtt ezeknek az eszközöknek az állományát illetően,
majd meg kell határozni, hogy amit figyelembe fogunk venni, milyen módon
konstituáló tényezője - végső soron - a magyar teljes nyelvi rendszerének. Két
párhuzamos és egymást részlegesen nemcsak tematikailag, hanem megoldásaiban
is átfedő dolgozat választja tárgyául a prozódia alap- és részkérdéseit.
A területkijelölésnek, vagyis annak, hogy mit soroljunk a szupraszegmentális
tényezők közé, két kényes döntési pontja van. A fonetikák Laziczius óta ide
számítják a hangerő(adottságokat), a hangmagasság (funkcionálisan felhasznált)
eszközeit, valamint az időtartamot. Sem Kálmán és Nádasdy, sem Varga László
nem gondol az időtartammal önálló szupraszegmentális fonológiai tényezőként.
Ez teljesen indokolt: az idő tényezője megkapja a maga helyét a szegmentális
összetevők között a szükséges - persze kissé egyoldalú - értékeléssel, és majd a
gyorsbeszéd-szabályok tárgyalása is lehetőséget ad az időparaméterek szerepének
megvilágítására. Az pedig, hogy a szekvenciák fonológiai szervezésében
- és ezzel bizonyos fonológiai elkülönítések alátámasztásában - az időnek
másodlagos, tehát nem elkülönítő értékű, statiszta szerep jutott, szorosabb értelemben
fonetikai ügy. Á másik dologban az álláspont megválasztása már nem
ennyire egyértelműen megnyugtató. A határjelzések, bármelyek legyenek is
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.