Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

246 SZENDE TAMÁS
meghúzódva az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 6. kötetében - 1969-ben
jelent meg, egy évvel sem késve le a The Sound Pattern of English-t. Szépe
György müve, ha akkor kellő hangerejü visszhangot ver, akár még nagyobb mértékben
is rádolgozhatott volna az alapelmélet továbbfejlesztésére. Tény mindenesetre,
hogy itthon mindmáig kiindulópontunk, ha magyar fonológiai kérdéshez
akarunk nyúlni. Azok a kutatók pedig, akik most egy akadémiai vezérlésű munkálat
keretében fogtak össze az itt ismertetendő kiadványnak a létrehozása végett,
alapképzettségük korszerűségében és tudományos invenciójuk tekintetében nem
maradnak el elődeiktől. A munka tehát kiváló starthelyzetből indult.
2. A témaköri egységek a következők. Kiefer Ferenc: A fonológia ma
(25—41), Nádasdy Ádám-Siptár Péter: A magánhangzók (42-182), Siptár Péter:
A mássalhangzók (183-272), Törkenczy Miklós: A szótag (273-392), Kálmán
László-Nádasdy Ádám: A hangsúly (393—467), Varga László: A hanglejtés
(468-549), Ács Péter-Siptár Péter: Túl a gondozott beszéden (550-580), végül
mintegy hátravetett bevezető megalapozásként zárja a kötetet Kassai Ilona:
A fonetikai háttér (581-665) című összefoglalója. Mint látjuk, nincs tehát
tudománytörténeti előzmény, általános elméleti-módszertani bevezetés, amelyből
megtudhatná az olvasó, hogy mi a fonológiai reprezentáció, hogy miként
épül fel a szöveg fonológiai szerkezete, és hogyan csatlakozik a további nyelvi
rendszerszintekhez, nincs azután tágabb értelemben vett fonotaktika, nem kerül
sor az időzítési minták külön fejezetben való tárgyalására, valamint a szövegfonológia
feltárt vagy feltárható magyar jellemzőinek leírására. Tekintsük mindezeket
a látszólagos vagy valóságos hiányokat azonban a célvetésből adódó
ökonómiaelv alkalmazásának elkerülhetetlen veszteségeiként. Az pedig, hogy
mennyiségi jellemzőkkel nem foglalkoznak a szerzők, ugyancsak velejárója a
módszertani alapelvnek. A bázisadatok halmaza (Törkenczy tanulmányának
kivételével) ugyanis megegyezik a szerzők mindenkori anyanyelvi intuíciójával,
vagyis hogy van és helyes az, amit a (rész)tárgyával foglalkozó kutató fonológiailag
ténylegesen meglévőnek, illetve helyesnek tart. A koncepció tehát semmiképpen
nem vádolható meg azzal, hogy teret engedett volna valamilyen körpanorámás
teljességigénynek, másfelől a pozitivizmus avítt szellemének.
3. Amit az elején hiányoltunk, vagyis az általános elméleti-módszertani bevezetést,
Kiefer Ferenc útbaigazítása pótolja arról, mit kell fonológián érteni, és
hogyan használja fel a monográfia a mai kurrens elméletek közül azokat, amelyeket
alkalmas keretnek tart a magyar nyelv fonológiájának tárgyalásához.
Nagyon szerencsésen, mindenekelőtt felidézi a több mint hat évtizede érvényben
lévő elkülönítést a hangtan ágazatainak kettősségében, kijelölve ezzel a Kékfonológia
kompetenciájának területét. A rövid bevezetés felelőssége ennélfogva
óriási, és ezért lett volna jó, ha a bevezetést aktív szakfonológus írja. Ugyanis
ebben az esetben remény lett volna rá, hogy pontosabb és lényegre törőbb
ismertetést kapjunk arról, mi a két terület, a fonológia és a fonetika tulajdon-
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.