Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

250 SZENDE TAMÁS
használatával kerül sor. (E részletet bízvást hamar elfelejthetjük: minden koronálissá
válik, és kiderül, hogy a zöngésség szerinti alkalmazkodást a magyarra
nézve nem lehet benne ésszerűen ábrázolni, mivel a jegyek „leszakítása" sehogy
sem akar rímelni a jegyterjedéssel.)
(iii) A monográfiának ezen a pontján következhetne a szekvenciaszervezés
alapműveleteit tárgyaló fonotaktikai elemzés. Helyén A szótag című fejezetet
találjuk, noha tudjuk, bizonyos transzszillabikus jelenségek így majd eleve kizáródnak.
Viszont Törkenczy Miklós tanulmánya, az említett veszteség ellenére is,
a műfaj valósággal mintaadó remeke. 80 000 szónyi, saját összeállítású és feldolgozású
adatbázisból kiindulva kezeli a magyar szótag kérdését azzal a premisszával,
amely szerint a szekvencia fonológiai jólformáltságának kritériuma,
hogy abban jól formált szótagok fordulnak elő. Magyarán, ha a szótagszerkezetet
és - a legtágabban értelmezve - a szótagszabályokat biztos elméleti alapokra
építve leírjuk, valójában megmondtuk, milyen lehet a szabályosan szervezett
magyar szó. Elméleti kiindulás a hierarchikus szótagképlet (szótagkezdet, majd
a rím, amely utóbbi a szótagmagra és a zárlatra vagy kódára ágazik el); ezeket
az összetevőket szegmentumok töltik ki, és lehetséges megválasztásukra vonatkoznak
a szótagalkotási szabályok, általában univerzális elvek, elsődlegesen a
hangzósság szerinti elemrendezés irányító stratégiájára épülve. (Ehhez egy kiegészítő
megjegyzés látszik szükségesnek. Ha más helyre utaljuk is a szótag
fonetikai tagolásának a problémáját, talán nem lett volna érdektelen megemlíteni,
hogy a szótagmag lehet tagolt, amennyiben van egy kiemelt hangzóssági
szerepű része, a szótagcsúcs, amelyet diftongusban az erősebb magánhangzós
rész képvisel.) A jólformáltság ismérveinek eleget tevő szótagképletek felhasználásával
ezután meg kell határozni a szótagfűzési szabályosságokat, majd a teljes
kép a főként fonetikai illetőségű szótagolási eljárások taglalásával alakul ki.
A szerző a kifejtésnek pontról pontra ezt a menetrendjét követi a fejezetben.
A gyakorlati feldolgozás során azonban rögtön kiderül, hogy a szonoritási elv
szerint értelmezett optimális szótagképletet két anomália zavarja meg a magyarban
(is). Minthogy megszűnt a szó eleji mássalhangzó-torlódás feloldásának újrarendező
tendenciája, amely az iskola típusú prevokalizációs reszillabifikációjához
vezet (de 1. skolasztika) a szótagkezdet előtt a hangzósság szempontjából
disszonáns s vagy sz jelenik meg. Ezt majd a szerzőt követve olyan, úgynevezett
szótagelőnek kell tekintenünk, amely nem része a szótagkezdetnek, hanem a teljes
szótagképlethez tapad kiegészítésként. Másfelől, hasonló fordul elő abban az
esetben, ha a szótag mássalhangzós toldalékkal egészül ki, mint a szánsz személyragos
igealak végén. Ezt az elemet szótagutónak, és ugyancsak a szótag egészéhez
tartozó egységnek kell vennünk. (Kérdéses viszont, hogy az ágrajzban valóban a
legszerencsésebb megoldás-e a szótagelőt és a szótagutót közvetlenül a a-hoz
kötni. Meglehet, jobban kifejezné a helyzetet, ha ezeket a szótag alatt - hiszen
kétségtelenül az adott szótag részei - egy közbenső szinten, külön vonalon csa-
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.