Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

RADIX ÉS AFFIXUM AZ ORIENTÁLIS NYELVEK GRAMMATIKÁIBAN (16-17. SZ.) 97
praefixa negationis nota (Greaves 51)
augmentum (Greaves 71)
negationis signum (Greaves 66) etc.
A terminológia azt jelzi, felfigyelhettek arra a jelenségre, hogy az ige elé járulható
elemek a többinél „kötetlenebbül" tartoznak az igéhez. Egyikőjük, Ignazio
di Gesù, ezt részletesen ki is fejti: a [mi] igei prefixum „nem tartozik az ige lényegéhez,
azaz a radixhoz, ahhoz kivülről járul". 19
Az első grammatika szerzője, de Dieu, aki egyébként hármójuk közül a legsilányabb
nyelvi anyaggal, a Pentateuchusnak egy héberből fordított gyenge átültetésével
rendelkezett, mégis a másik kettőnél lényegesebb felismerésre jutott,
és ebben humanista műveltsége, a hebraisztikában való jártassága döntő szerepet
játszhatott.
De Dieu (Lodewijk de Dieu 1590-1642), a kor egyik leghíresebb biblikus
exegétája, a leideni egyetem teológia-professzora, a Walloon kollégium régense.
Azok közé a teológusok közé tartozott, akik a bibliai szövegek pontos jelentését
a különböző fordítások összehasonlítása révén próbálták rekonstruálni. 20 Ez azt
jelenti, hogy kiemelkedő tudással rendelkezett a bibliai nyelvek területén. 1628-
ban kiadta a bibliai héber, szír és „kaldeus" összehasonlító grammatikáját Grammatica
linguarum orientalium címen, az első ilyet a maga nemében. Ebben a
három régi sémi nyelv közös elvét, ra//o-ját kereste, és megpróbálta megfogalmazni
a közöttük lévő azonosságokat és eltéréseket. Fő forrása Buxtorf, de nem
keveset maga is hozzátesz az elemzések és a terminológia finomításához. Külön
értekezik a thema-ról, radix-ró\ és infinitivus~TÓ\ ezekben a nyelvekben, valamint
az affixum kapcsolódásának módjáról (ratio affigendi, affixio).
Az arabban mestere Erpenius volt. Az ő rábeszélésére látott hozzá perzsa
grammatikájának megírásához, mint ő maga is öntudattal megállapítja, az elsőhöz
a világon. Grammatikájából különösen figyelemre méltó az igeragozás leírása.
Szabályokat fogalmaz meg, miképpen vezethető le az infinitivusból a jelen idejű
igealak. Az igei paradigma kiinduló alakja elemzése szerint az infinitivus, az arab
masdar. Ebből jut el a hagyományos klasszikus szeletelő technikát alkalmazva 21
az ige múltidejű és jelenidejű tő végi (a szabályos igék esetében). Itt a sémi
19
'Sed nota, quod illum Mi, est extrinsecum, et non est de essentia Verbi, aut de radice, quia
Verbum potest esse cum illó, et sine illó' (1661. 33).
2( * De Dieu fiainak apjuk posthumus kiadott munkájához (Animadversiones ad Quaedam
lóca Difficiliora Veteris Testamenti 1646) írott előszavukban megemlítik, hogy apjuk a héber
szöveget az arabbal és szírrel vetette egybe (Brugman 1975. 209; Lebram 1975. 32-3).
21 Először levágja az infinitivus betűjét (n), majd a múltidő jelét (t vagy d): 'Conjugatio aestimatur
ex Infinitivo, ubi omnibus verbis commune esse diximus terminari in [n]. Litera characteristica
qua distinguantur est quae [n] antecedit. Estque vei [t] vei [d], quae literae, una cum subjuncto
[n] non sunt radicales, sed characteristicae Infinitivi' (Dieu 1639. 22).
Nyelvtudományi Közlemények 95 1996-1997.