Nyelvtudományi közlemények 95. kötet (1996-1997) - MTA ...

252 SZENDE TAMÁS
ezek, legalábbis szuperszegmentális szerepűek. A frázistagolás fonológiailag
szükséges kategorizálása két megoldást kínál. Vagy azt tesszük, hogy ezeket
- mivel inkább szegmentális képviseletüek szoktak lenni, mint a junktúra megjelenési
formái - valamilyen szegmentális komponensként tartjuk nyilván, majd
ilyenként hozzárendeljük a szerveződési egységekhez kötött környezetben megjelenő
entitásokként. Vagy, másfelől, úgy fogjuk fel a helyzetet, hogy ezek beletartoznak
a szupraszegmentálisok állományába, majd végigtárgyaljuk őket az
asszimilációs szabály kiiktatásától a hangos szünetig, megemlítve, hogy mely
tagolási nagyságrendekhez melyik tartozik hozzá leginkább alkalmazott változatként.
A kötet egy harmadik megoldást választ: nem vesz róluk tudomást.
A szerzőknek az állomány meghatározásán kívül is komoly elméleti kérdésekkel
kell szembenézniük. Ilyen az a probléma, hogy hány hangsúlyfokozattal
kell számolnia a fonológusnak. Az érvelés ebben a kérdésben helyes eredményre
vezet. A hangsúlyos/hangsúlytalan elkülönítés a fonológiában tökéletesen elégséges,
még ha a reáliák világa kategóriákban nemigen rendezett sokszínűséget
mutat is. Mindenesetre az utóbbi körülmény vezethetett volna körültekintőbb
meggondolásra. Ha azt tapasztaljuk, hogy a hangsúly realizációs fokozatai nem
par excellence fonológiai tényezők önmagukban, mégis a fonológiai szerkezettípus
azonosításában megnyilatkozó funkcionálisan kötött eloszlást mutatnak
(mint amilyenek a legutóbb a Hetzron által adott leírásból ismertek), akkor ez
legalább megbocsáthatóvá tette volna, hogy az elméletileg-módszertanilag élesen
vágó határkijelölés után szó kerüljön a hangsúly fokozatainak általában
nyelvi-közlésbeli, tehát funkcionális szerepéről. A hangsúlyt tárgyaló fejezet
szerzőitől nem lett volna föltétlenül idegen ilyen gondolat, hiszen a rész vezérmotívuma
éppen a hangsúly (megjelenésének, törlésének stb.) szerepe a szerkezetek
alakításában (generálásában és azonosításában).
A két megközelítés, a hangsúlyról és a hanglejtésről szóló szimbiózisban
tartozik össze. Kálmán és Nádasdy a hanglejtés-alakzatok függvényében foglalkozik
a hangsúllyal, Varga pedig a hangsúly tényezőjének bevonásával írja le a
magyar frázisképzés tulajdonságait. Ebből azonban mégsem következik olyasmi,
hogy a két fejezetnek azonos alapfogalmakból, entitásokból és metodikai
megoldásokból kellene állnia, amelyeknek csak az illusztrációs anyaga tér el.
Már csak azért sem, mert az egyik a hangsúly által dominált (gyakorlatilag a
hangsúlytól hangsúlyig terjedő), a másik a frázishatárok közé eső szekvenciarészt
tekinti terjedelmi egységnek.
A részletekre térve, a hangsúlyra vonatkozólag a kötet fő kérdése az,
hogyan függ össze a hangsúly a szintaktikai szerkezettel. Ez két dolgot jelent.
Először: ,,[A] hangsúlyozás többnyire [helyesen: mindig - Sz.T.] a szerkezet
része, a hangsúlyok különbsége jelentéskülönbséget tükröz" (404). Amikor
pedig fakultatív, vagyis a közlő maga választja meg, hogy kiteszi-e a hangsúlyt,
jelentés-elkülönítés nem történik. A hangsúly természetesen ilyenkor is a szer-
Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.