FOGADVÁNY—FOGALOM FOGAMODIK—FOGANATOS - MEK

1261 H-H H—HA 1262
hírhed, hirjed ; áhítatot, ajtatos ; hiaczínl, jáczint;
hóhér, hóvér ; sáholy, sávoly ; purha, purva ; koháes,
kovács ; bihal, bival; kegyüméhd, (régi halotti beszéd),
e helyett : kegyelmével; eh hámbor dactor, (a
Góry-codexben), e helyett : e jámbor doctor; segéh,
segéjj; (Tatrosi codex) stb. L. J és V betűket. 3-őr
ritkábban az », m és «* sziszegőkkel, mint : hápog,
tápog ; hSrp'ól, szSrpSl; hervad, sorvad ; húnyik, szúnyik
; hínár, tsinár. Mint oly betű, mely torkon kinyomuló
hangot fejez ki, cléforddl a) leheléit, (így a
einai hu, Schott szótárában respirationis sonus, hi
suspiraro), pihegést, lélekzést, fuvást, sóhajt, óhajtást
kifejező indalatszókban, pl. ah, eh, ih, oh, hah, haj,
hajh, heh, hu, huh és ezek származékaiban: ahtí, áhítat
, óhajt, hehent, hajt (pellit), huhog stb. továbbá
más torokhangokban, mint : horly , hork, húr, hars,
hör, heb, höb ; innen ezen szók : hortyog, horkol, hurogat,
harian, hb'rHg, hebeg, hSbög b) lehelést, pihegést,
lélekzést, fuvást, nagyobb vagy kisebb mértékben
okozó tárgyak neveiben, vagy olyan cselekvést, szenvedést,
állapotot jelentő vagy mutató igákben, mint:
At-(deg), hő, hé, hű, hat, halói, hal (ige és név), hall,
hál, hála, halad, halaszt, hang, heh, hl, hej, héj, hrjh,
hol ? hány ? himba, hintái, leh, lehel, hisz, hit, ihlel,
hők, vemh, terh, g'órh, polroh, doh, enyh, düh , keh,
harag, harcz; lomlia, renyhe, tohonya, nehéz; hord,
hó*, hurczol, húz. Ide tartoznak a rö, kő, su, zu, nyi,
vi, pi, li stb. tiszta gyökök A-val módosított, vagyis
lebhel toldott hangjai : rö-h-ög, k'ó-h-Sg, su-h-an, suh-og,
*u-h-an, xu-h-og, nyi-h-og, vi-h-og, pi-h-eg, li-heg
stb. c) így jő be a lehelő vagy pihegő mint hiányt,
testi s lelki kórállapotot matató h a pos-h-ad, gör-hed,
pes-h-ed, por-h-ad, kor-h-ad, bliz-h-öd, pety-h-üszik,
vén-h-Uszik, bUn-h-8szik stb. igékbe, d) Előfordul üres
vagy könnyű tárgyak neveiben, s illetőleg igékben,
mennyire az ilyetén tárgyak mintegy csak lehelettel,
léggel tol t vek, vagy pedig a lehellet könnyüségével
bírnak, ilyenek : pehely v. pelyh, hab, hó, hólyag, hamu,
haj, hej, hám, hár, hártya, hasúd, hegedés, hever,
henye, hely, híg, hiány, hiú, hón , homály , héla stb.
így a szanszkritban is több gyökök, mint ha, had,
hal, hu stb. ürességet jelentenek, c) Minthogy a fölfelé
törekvés erősebb lehetessél vagy lélekzéssel jár,
megvan a h oly szókban, melyek tetőt, magasságot,
magasra hatást, távolodást, kioyúlást jelentenek,
mint : hág, hány, haj, háj, halom, hai, hát, ház, hegy,
h/ja, héjáz, hupa, had, hagy, hosz, hoporcs, horog, hórí
horgas stb.
Midőn a szó végén áll a h betű, lágy lehelet
gyanánt hallatszik, mint : koh, doh, oláh , méh , keh,
c*eh, dílh, rüh ; de a szók elején és közepén valamivel
keményebben ejtctik ki, s nem csupán lehelet,
mint a görögben, hanem valódi betűt képez. Régontc
a magyar nyelvben is, mint kiváltkép több keletiekben,
valószínűleg kétféle h divatozott, egyik a ma is
szokásban levő lágyabb, másik a német, perzsa stb.
eA-hoz hasonló kemény , mely különbségnek nyomai
fenmaradtak a régi halottas beszédben, hol lágy A-val
irvák : heon, hálálnék, hadláva, horoguvék, hotolm stb.
keményebb A-val pedig : chomuv, choltat, mulchotia,
otchwt, (chamu = hamu, choltat = holtát, mnlchatja
= múlhatja, azchoz — azhoz). így a cieh ét
oláh szók czech és valach keményebb szókból lágyultak
meg. A hínár, hinta, hintó, himbál szókban
a A csak előtételül használt lehelet, melyek in(og)
gyökből származván, eredetileg : ín-ár, in-ta, ín-tó,
in-bál.
Különös figyelmet érdemel, hogy a A mint pasztán
szellet vagy lehellet nénely régi magyar codexekben,
mind a szók elején levő önhangzók előtt, mind
a szók végén álló önhangzók titán számtalanszor eléfordúl,
mintha már régi Íróink érezték volna acon
általános elvet, hogy minden önhangzót, mely magában
vagy a mennyiben magában áll, valamely finom
lehellet mind megelőz, mind követ. (Dér Hauch geht
dem Vocal voran, oder folgt ihm naeh. Heyse. Sprachwissenschaft.
§. 114). Innen például a görög írásban
minden önhangzón kezdődő szót vagy spiritm asper
('), mely némely más nyelvekben rendszerént már A
betűvé válik, vagy spirítns lenis (') előz meg; így
a sémi nyelvekben általában, s a törökben és perzsában
is minden önhangzón kezdődő szó elifet, (a héberben
alefet) vesz maga elébe. Továbbá a perzsában
a szó végén ünhangzó nem állhat, hanem ha egyéb
mássalhangzónak nincs szerepe, A betű (erős lehellel)
foglal helyet. Kitűnő példáink vannak ezekre, mint
imént érintők, némely régi nyelvemlékeinkben. A
Debreczeni legcndásköuyvben különösen a törzsszók
végén levő önhangzók csaknem általán A-val mint
utólehcllettel vannak írva, pl. « h (névmás), jó*, a*
(névmutató, még ebben is : a h országnak, nem : az
országnak), kf 1 , m» b (névmás), íme* / gyakran ragok és
képzőknél is, minthogy ezeknek is saját értelmét még
érezé az iró , mint tevő*, neki h (= nek-ö), születési,
egyelőmbe*, tömlöczbe*, borrá* (=: bor-vá); az a, «
névmások ragozásaiban is : a*ra, a*ról, e*ben, e*bSl,
énképen; így az öszvetételekbcn : kPadá, le^szállván,
jo*volta, végre több más esetekben is, mint : mai*,
éjjeli 1 ', szomorú* 1 , akarta*, volna* stb. Egyedül ebből
lehet megmagyarázni a magyar ragozás azon szabályát,
mely szerént a törzs véghangzója ragozáskor
husszuvá válik. V. ö. A betű, és Élőbeszéd 42. lap.
A szó elején álló önhangzónak szellettel vagy lehellettel
írására pedig példák a régi magyar nyelvemlékek
II. kötetében a vegyes tárgyú iratokban fordulnak
elé : ^oszlottam meg (30. 1.), Bokáért (36. L),
*drodk (38. L), Értvén (69. 1.); a Báthori bibliájá-
ban is az ó' névmást, és ennek minden módosulatait
szelletezve találjuk : b
ü, 'üraeW, *&tet, h
í«t, 'tfteC stb.
és a régi halotti beszédben v ajakszcllct áll a
h helyett, mint "ö, "őneki, "öt, "íze, "imádjak stb.
Ugyanitt gyakran végül is f-t találunk A helyett :
hamu", keserű", mi", li".
—HA, magas hangon HE, hiányos vagy kóros
vagy szenvedő állapotot mutató képző a lajha, lomha,
renyhe, csürhe stb. szókban. Y. ö. H betű.