Zárótanulmány - Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért ...

A vezető a jelenleg hatályos törvényi szabályozást, az intézményi ellátottságot és szervezettséget kaotikusnak,
„nem életszerűnek” látja. Szerinte, akik a jogszabályokat alkotják, nem találkoznak fogyatékkal
élő személyekkel, illetve egyáltalán nincsenek tisztában az intézményi problémákkal. Nehézségként
említi továbbá, hogy a jogszabályok hetente, havonta változnak: intézményvezetőként állandóan
böngésznie és teljesítenie kell az aktuális változásoknak megfelelő előírásokat, különben a gyakori
ellenőrzések során az intézményt elmarasztalhatják, akár be is zárhatják. Az ilyen jellegű adminisztratív
feladatok teljesítése gyakran fölöslegesen vonja el az energiát az építő, hasznos kimenettel
járó feladatoktól. Probléma az is, hogy gyakran „lehetetlen” elvárásokkal kell szembesülnie: példaként
említi, hogy a két lakóotthonban a fiatalokat megtanították az önálló életvitelre - többek között főzni is
- , miközben új jogszabályi előírás született, miszerint a lakóotthonokban kötelezővé vált az étkezési
ellátás. Ez az új szabály maga után vonta azt a következményt, hogy a fiatalok a továbbiakban már
nem főzhetnek magukra, nem gyakorolhatják az önálló életvitelhez szükséges egyik legfontosabb
megoldásmódot. (Kérdés az is persze, vajon miként fogják ezt a gondozottak feldolgozni, az eset hogyan
hat majd a motivációikra?”) Az uniós jogszabályok adaptálása is nehézségekbe ütközik, hiszen
nincsenek meg az anyagi feltételek és a hozzá szükséges társadalmi „érettség” is hiányzik.
Az intézményi/ szakmai ellátások az alábbi konkrét szolgáltatásokban, törvényi alapon jelentkező
juttatásokban, segítségnyújtásban nyilvánulnak meg az intézményben: étkezés és lakhatás; egyéni
fejlesztések, illetve szinten tartás; szakkörök biztosítása, pl. színjátszó kör; sport – képzőművészeti –
foto egyesületek létesítése.
A vezető szerint a szakember-ellátottság jó, ugyanakkor az ő intézményét is érinti a közszférára jellemző
leépülés. A jelenlegi fizetésekből nem lehet megélni; „csak szívből” dolgozni egy idő után képtelenség,
megjelenik a kiégés veszélye. Véleménye szerint mégis inkább személyiségfüggő és nem
pénzfüggő, hogy ki marad meg a pályán. „Van olyan dolgozóm, akinek hiába adnék dupla fizetést,
akkor sem megfelelően végezné a munkáját”. A szakma társadalmi elismertségét és elfogadottságát
emelni kellene; meglátása szerint a szakmában dolgozóknak, az egészségügyi dolgozókénál is alacsonyabb
a megbecsültsége. A tárgyi feltételek ugyancsak szerények. A főépületükből például már évek
óta ki kellett volna költözniük, hiszen egy volt bölcsődei épületről van szó, ami eleve nem alkalmas az
ilyen típusú ellátásra. Az épület huzatos, vannak olyan helyiségek ahol „még az avart is befújja a
szél”.
Arra a kérdésre, hogy milyen problémák, korlátok nehezítik a családban való nevelés/ gondozás/ ellátás
megfelelő színvonalon és feltételrendszerben történő megvalósulását, összetett választ ad: szerinte
a legtöbb idősödő szülő már „nem bír” az otthon lévő fogyatékkal élő fiatal felnőttel. Szeretnék, ha
lenne szabad idejük, egy kis pihenésük. Gyakori, hogy azért küldik a fogyatékkal élőt nappali ellátásba,
hogy ott dolgozzék és így pénzt vigyen haza. Néhány esetben ez egészen durva formát ölt, például
a szülő az intézményvezetővel veszekszik, hogy miért nem került munkába a súlyosan fogyatékos
gyereke, hiszen „otthon mindent meg tud csinálni”. Ilyenkor egyértelmű az anyagi érdekeltség, de
természetesen ebben az esetben is a fogyatékkal élő és nem a szülő érdekei a döntőek. Az érem másik
oldalát a recesszió okozta elvonások jelentik. Mivel jelentősen megcsappantak az érintett családok
bevételei, néhány esetben megérthető a szülők „deviáns” magatartása.
Interjúalanyom szerint a szülők nagyon „sokfélék”. „Tíz százalékban” segítőkészek, mindent megpróbálnak
megtenni a gyermekért. „Legtöbbje azonban megborul” nem tudja feldolgozni a tényt, hogy a
„normálistól” eltérő életet kell élnie. Gyakori az önvád, a fogyatékkal élő gyermek érkezését egyfajta
büntetésként értelmezik. Rendszeres, hogy nem tudnak kommunikálni a szülők, sokszor a nagymama
veszi kézbe az irányítást, ő jelenti a család és az intézmény közötti kontaktust. A férjek általában egy
idő után elhagyják a családot, így az anyuka teljesen magára marad. Így persze egyedül esélye sincs a
munkába állásra, törvényszerű az elszegényedés, a kirekesztettség. Az intézményvezető az alábbi
módszereket javasolja, hogy ezeket a szülőket mégis integrálni tudja a társadalom, lehetővé váljon a
munkavállalás: szülő klubok kialakítása; szülői érdekvédelmi egyesületek megszervezése; otthonról
végezhető munkák ismertetése, illetve betanítása.