Zárótanulmány - Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért ...

Interjú a Bice-bóca Támogató Szolgálat (Szolnok) vezetőjével
Szajkó Zoltán intézményvezetővel egy lakótelepi panel földszinti irodájában találkoztam, a Bice-bóca
Támogató Szolgálat központjában. Találkozásunk helyszíne nemcsak a személyes beszélgetésre, de
arra is lehetőséget adott, hogy bepillantsak a szolgálat életébe.
Zoltán általános iskolában találkozott először a fogyatékkal élők nehézségeivel. Egy kerekes székhez
kötött osztálytársa lett a legjobb barátja, s ismerte meg ezáltal nemcsak az ő, hanem mozgáskorlátozott
édesanyja életét és problémáit is. 1997-ben már mint önkéntes segítő dolgozott a Mozgássérültek Jász-
Nagykun-Szolnoki Egyesületében, s vett részt annak nyári táboraiban. Az említett édesanya – Nász
Margit – pedig további feladatokkal bízta meg. Elkezdett az otthoni segítőszolgálatban is dolgozni, s
mellette végezte szociálpedagógia szakon a főiskolát. 2005-ben már a Bice-Bóca Támogató szolgálat
vezetője, s azóta is ezt a feladatkört tölti be.
Munkája jelentős részét a szervezési feladatok teszik ki. A szolgálatban elsősorban idősekkel foglalkoznak
– mindennapi tevékenységük nagyban hasonlít a támogató házi szolgálathoz. Ellátási területük
mintegy húsz településre terjed ki, 63 fő ellátottal. A gondozottak átlag életkora 60 év körüli. Klienseiket
nemcsak otthon látják el, illetve szállítják, hanem különböző klubfoglalkozásokon találkoznak
velük, próbálják megismertetni őket az aktuális, őket érintő jogszabályi változásokkal, új – elérhető
szolgáltatásokkal is. Ilyen például a „Sorsháló” keretében működő információs szolgálat, amelyet országos
szintre szeretnének emelni.
Kapcsolódó tevékenységeiknek széles köre ismerhető meg. Ezek között említhető pl. a MEOSZ kezdeményezése,
amelynek keretében a megváltozott munkaképességűeket segítetik a munkahelyi elhelyezkedésben.
(A program időközben sajnos kudarcba fulladt, mivel visszavonták az erre meghatározott
támogatási összeget, s ebből fakadóan jelentős szervezési és működési problémák léptek fel.)
A szociális törvényekről igen lesújtó a véleménye, szerinte kaotikus, átláthatatlan a törvényi szabályozás,
nehezen követhetőek az állandó változások. Az alapítványuk éppen ezért kiadott egy „Jogszabályi
segédletet” is, amely a jogban járatlan érintettek számára is érthetővé teszi a leírtakat.
A szakértői ellátottságról jó a véleménye, ugyanakkor problémának látja, hogy a hasonló szervezetek
sokszor kénytelenek alkalmatlan embereket is felvenni. Ennek oka az, hogy az önkormányzat jelentős
bértámogatást ad azoknak, akik munkanélküliek voltak korábban, vagy megváltozott munkaképességűek.
A vezetőség pedig a költségcsökkentés érdekében inkább őket választja, mint az esetlegesen
ugyan teljes bért kívánó, de elhivatottságában és szakértelmében megfelelő jelentkezőket. „Pedig nagyon
szép karrier utak kínálkoznak” azok számára, akik ténylegesen elkötelezettek és alkalmasak a
fogyatékkal élő emberek segítésére – véleménye szerint. Saját példáján túl, munkatársai között is akad
olyan, aki önkéntesként kezdte, majd gépkocsivezető lett, s most végzi el a megfelelő szakképzést,
hogy professzionális segítővé válhasson.
Zoltán szerint Szolnok és környéke jól működik a szociális ellátások téren, az ismert problémák ellenére
is. Az összes helyi támogató szolgálat alapos szakértelemmel és jó emberi hozzáállással bír.
Ugyanakkor a tárgyi eszközöket újítani kellene – nem egy épület roskadozik, „talán már a felújítás
sem elegendő, újat kellene vásárolni”. Térségi szinten talán a legfontosabb hiánypótlás egy korai fejlesztő
központ lenne.
A fogyatékkal élőkkel kapcsolatban megjegyzi: „Olyan oktatásban kellene részesíteni őket, ami az
önálló életre nevel”. Sajnos sokszor nem tudják megfizetni a szolgáltatásokat, ezért maradnak el a
fejlesztések, illetve a szükséges eszközvásárlások.
Véleménye szerinte a rendszer egyáltalán nincs tekintettel a szülők helyzetére. A szülők nem tudják
kire hagyni a gyermekeiket, illetve nincsenek tájékoztatva, milyen munkákat végezhetnének. Hiányoznak
a „kulcskapcsolatok”, a „kulcsemberek”, amelyeknek/ akiknek a segítségével a szülők visszatérhetnének
a „normális” életbe. Gyakran kirekesztettek, szégyellik a helyzetüket; hiába hirdetik meg
például a „szülőklubot”, nagyon kevesen jönnek el. „Pedig csak a személyes kapcsolatok erősítésén
keresztül lehet motiválni a szülőket akár az újbóli társadalmi szerepvállalásra, akár a munkába állásra”.