Zárótanulmány - Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért ...

zebbnek a családban nevelők. „Nehézkes az igénylés, az eszközökhöz való hozzájutás, maga az eljárás
folyamata pedig bürokratikus, sokszor megalázó is”, ráadásul az eszköz-igényléssel kapcsolatos eljárás
földrajzi távolság legyőzését – több család esetében vállalhatatlan utazást is jelent: „messze van” –
jellemzik egybehangzóan a procedúrát. Az esettanulmány jól visszatükrözi ezeket a momentumokat,
kiegészítve a további nehézségekkel. Meglátásukkal a szülők, családban nevelők minden érintett számára
megfontolandó javaslatokat formálnak.
A tényleges fizikai/ földrajzi távolság azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenféle rehabilitációs eszközt
Zalaegerszegen lehet felíratni és az igényléshez magát a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermeket
is mindenképpen oda kell vinni a szakértői bizottság elé. A segédeszközök igénylése ti. szakértői vizsgálathoz,
szakorvosi véleményekhez (valamint további igazolások benyújtásához, mint pl. a jövedelemigazolás)
kötött. A családok jövedelmi helyzetét és utazási lehetőségeit nézve sokszor megoldhatatlan
egy-egy ilyen út felvállalása. Ráadásul a tapasztalatok szerint maguk az orvosok sem mindig
megfelelően tájékozottak pl. azzal kapcsolatban, hogy a tényleges szükségletek alapján milyen funkciókkal,
paraméterekkel rendelkező segédeszköz lenne a legmegfelelőbb az igénylő számára – így a
tetemes terhet jelentő utazás és minden ezzel kapcsolatos tortúra vállalása sem vezet minden esetben
sikerre a tényleges szükségletek megoldása érdekében.
A súlyosan-halmozottan fogyatékkal élők és családtagjaik helyzetét, gondjait sokszor nem enyhíti az
alanyi jogon járó támogatott eszközökhöz való hozzájutás sem. Az OEP által 100%-ban támogatott
eszközök egy része ti. olcsó, silány minőséget képvisel: a „szokványos” kerekes szék például nem
alkalmas a hosszabb szállításra, mivel olyan kocsi, ami még csak nem is kanyarodik, igazából kevésbé
jelenthet megoldást. Ráadásul a „kocsit” öt évre adják, ez az időszak azonban nagyon hosszú lehet egy
gyermek fejlődése szempontjából: közben magassága, súlya jelentősen növekedhet, azaz viszonylag
hamar kinőhet a segédeszközt, így már öt éven belül az gyakorlatilag használhatatlanná válik a számukra.
„Méretre szabott”, a gyermek tényleges és aktuális sajátosságaihoz igazodó, funkcionálisan
megfelelő kocsikhoz viszont „alanyi jogon” szinte nem lehet hozzájutni. Az OEP ti. elutasítja a modernebb
kocsi iránti igényt, így a jobb minőségű, az életkorhoz, a testnagysághoz és súlyhoz is megfelelően
passzoló, hatékonyabban funkcionáló, ténylegesen mobil eszközök beszerzése egy az egyben a
családokat terheli, akik az esetek többségében a gyermekük fogyatékossága miatt előállt csökkent
jövedelmi feltételeik közepette természetesen nem engedhetik meg maguknak az amúgy drágább eszközök
megvásárlását.
Az említett „fizikai” és bürokratikus problémák mellett a családban nevelőket terhelő mentális problémák
a „magára hagyottságuk”, „számkivetettségük” miatt ugyancsak jelentősek: a szülők leginkább
attól félnek a legjobban, hogy mi lesz a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekükkel, ha ők már
nem lesznek képesek őt gondozni. Egybehangzó, a probléma megoldására irányuló véleményük szerint
„megnyugtató lenne számukra”, ha szakmailag jól képzett szakemberek részt vehetnének családi
életükben rövidebb-hosszabb ideig. Ezek a szakemberek „látogató”, „utazó” segítők lehetnének, akik a
családi környezetben állnak rendelkezésre alkalomadtán vagy folyamatosan, időszakonként a gyermekeket
nevelő, azokról gondoskodó szülők, családtagok és maguk a fogyatékkal élők számára. Ez egyrészt
abból a szempontból indokolt a családban nevelők számára, mert a gyermekek egy része nagyon
nehezen mozgatható, ráadásul az alkalmanként segítséget nyújtó „látogató” szakember a családdal
bizalmi kapcsolatot teremtve nagyban csökkenthetné a „magukra hagyottság” átéléséből származó
szorongásaikat, félelmeiket a tényleges, praktikus és „helyben” nyújtott tanácsadói szolgáltatások mellett.
Így pl. az „utazó/ látogató” segítő szakember az otthoni környezet feltételrendszerére szabottan
taníthatná meg azokat a „praktikákat”, amelyek révén a súlyosan-halmozottan fogyatékos személy és
egyben családtagjainak életkörülményei is javulhatnának.
A hétvégék, speciális alkalmakból adódó hosszabb időszakok gondját orvosolhatnák az átmeneti ellátást
biztosító lakó-gondozóotthonok, amelyekre szintén szükség lenne a súlyosan-halmozottan fogyatékos
személyt gondozó családoknak. Ezekben az intézményekben hosszabb-rövidebb időszakokra,
egy hétvégére vagy pár napra ott lehetne hagyni a gyermeket, a fogyatékkal élő személyt annak érdekében,
hogy a család pihenhessen vagy megfelelően intézkedhessen bizonyos esetekben. Ehhez jól
képzett, megbízható szakemberek kellenek és megfelelő tárgyi, intézményi feltételek. Ez az igény
részben azáltal is teljesülhetne, hogy a jelenlegi intézményi ellátórendszereket továbbfejlesztik, kapa-