A Nagy Háború anekdotái

34
nál, amely négy napig húzódott el. Itt azonban az
osztrák-magyar csapatok maradtak alul, köztük per-
sze a császárvadászok is.
A monarhia hadseregroncsai szeptember 12-ike
táján kezdték meg ijesztő visszavonulásukat Rava-
ru3zkától, egyfelől Nyugat-Galícia felé, másfelől a
kárpáti hágók irányában. Ebben a képtelen zavar-
ban esett meg, hogy a négy császárvadász-ezredből
valami félszakaszra való ember verődött össze Rava-
ruszka alatt s ez a félszakasz ember elhatározta
nyomban, hogy most már vége lévén a hadjáratnak,
hazamennek Tirolba. Vonat hiányában gyalogszer-
rel. Ügy számították ugyanis, hogyha kitartó tem-
póval napi ötven kilométert tesznek meg, pontosan
egy hónapra van szükségük a körülbelül másfélezer
kilométernyi távolság legyaloglására. Akkor aztán
otthon lesznek: ki Innsbruckban, ki Bozenben, ki
Meránban, ki Trientben.
Mentek, mentek a vadászok. Hátukon a bornyú,
vállukon a fegyver, állukon a szakáll, szájukban a
porcellánpipa. Az általános fejvesztettségben le is
gyalogoltak Zemplén legdélibb csücskéig s közel
voltak már Miskolchoz, mikor feltartóztatták őket
a harangodi pusztán. Arra a kérdésre, mi címen vág-
tak neki a hazáig vezető szörnyű útnak, így válaszol-
tak a világ legtermészetesebb hangján:
— Mert vége a háborúnak!
— Hogy-hogy? — kérdezte a parancsnok, akit
Szerencsről küldtek utánuk.
— Előállt erre a legszakállasabb jáger: