A Nagy Háború anekdotái

53
„ . . . A vörösnadrágos és szerfölött ingerlékeny
magyar huszárok egy hadosztálya Podólia területén
találkozott a toronysüvegű és szőrös doni kozákok
egy hadosztályával. Nyomban kardot rántottak mind-
két részről, leírhatatlan lelkesedésükben egymásba
vágtattak és kaszabolni kezdték egymást . . . Sajnos,
a délceg testalkatú huszárok, akiket vörös ördögök-
nek hívnak, kénytelenek voltak meghátrálni a bar-
bár kozákok elől. Vad futásban kerestek menekülést,
átnyargaltak a Vereckei-hágón, felvágtattak a Magas
Tátra meredélyeire s eleinte az volt a számításuk,
hogy Hont megye valamelyik elhagyatott zugában
fognak elbújni, mialatt ősi szokás szerint halotti
tort ülnek s kivont kardjaikkal azt kiáltozzák majd:
— Éljen a német császár!
Ámde nem volt pihenőjük, mert az orosz lovasok
sarkukba tapadva üldözték őket lelketlenül... A
huszárok erre vakmerő számítással átúsztattak a
Balaton nevű tengerszemen s hatalmas kerülővel
vágtatni kezdtek a Hortobágy nevű sivatag felé, ahol
egy dandárnyi csikós segítsége várta őket . . .
Ezek a csikósok a világ legmarconább lovasai.
Tüstént oldalba kapták a doni kozákokat, mialatt
másik oldalról a méregtől lihegő magyar huszárok
vágtattak beléjük. Erre a tehetetlen kozákok kény-
telenek voltak a Don torkolata felé menekülni, ame-
lyet másfélórai veszett vágta után sikerült is el-
érniök. Ott eltűntek az ősrengetegben. A huszárok -
pedig azt kiáltották utánok: — Éljen! Éljen! . . . —
Mert ez a magyarok ezeréves csatakiáltása . . .