A Nagy Háború anekdotái

57
recsegett, a házból, valamint az egész városkából
akkor már elmenekült mindenki, nem számítva azt
a harmadfélesztendős kicsi lengyel lányt, aki az
átjáróház innenső küszöbén játszott a bábujával,
mialatt körülötte halott katonák hevertek szerteszét.
A család véletlenül hagyhatta itten az apróságot,
aki a tűz riasztó világánál, a puskacsattogásban s
az ágyúzengésben fölébredhetett s kitötyögvén a
küszöbig, gondtalanul kezdte öltöztetni a babáját,
illetve a bábuját.
Ott, a dulakodás legközepén, azon a november
l-re váró virradaton szégyeltem először, hogy ember
vagyok.
A kislány minden feltevés szerint ott pusztult el
az égő házban, mert mi is magára hagytuk szegénykét.
(Komáromi János közlése, Budapest.)
53.
1914 november 3-ika volt.
Aznap hajnalban kezdtük meg a gyors vissza-
vonulást a Szan-menti Niszkótól s gyors lábbal
mentünk késő éjszakáig. Krakkó felé, Krakkó felé.
Olyan acéléles-levegőjű verőfényes délutánja volt
ennek a napnak, ami egészen szokatlan ilyen késő-
őszben. A kék ég alatt szállt-szállt s sok pókháló s
messzi-balkézről, de az ég alján éles vonalban lát-
szottak a Beszkidek. (Akkor már a 11-ik honvéd-
gyalogezred kötelékében zörgettem a fegyvert.)