A Nagy Háború anekdotái

112
105.
Említettem már, hogy amikor — mint rokkant
hadnagy a bécsi közös hadügyminisztérium sajtó-
osztályában szolgáltam előadói minőségben — hébe-
hóba a Bécs város legközepén szerkesztődött Tábori
Újság (Feldzeitung) számára kellett hadinovellákat
írnom. A témát minden esetben a lap szerkesztője.
Nagele százados adta meg s mukkanni ellene persze
nem volt szabad. Egy alkalommal azonban mégis
elkövettem némi ostobaságot.
Nagele százados-szerkesztő ugyanis maga elé
rendelvén, megparancsolta, hogy lapja legközelebbi
száma részére oly ütközet-elbeszélést írjak, mely a
Csehország területéről rekrutálódott kiegészítő-csa-
pattestek harci készségét ecsetelné a megfelelő len-
dülettel . . .
Mentegetődzni szerettem volna, hogy nem isme-
rem közelebbről a cseh nemzet fiait, amire Nagele
százados úr pulykavörösen horkant fel:
— Hadnagy úr, önnek tudnia illenék, hogy a
katona, ha parancsot kap, nem lamentál, hanem az
ellenségre vetvén magát, nyomban megnyitja a tü-
zelést!
Erre megírtam az elbeszélést.
(Komáromi János közlése, Budapest.)