A Nagy Háború anekdotái

167
A robbanást követett első negyedórában már
az első mentőcsapattal robogtam az ágyúgyár men-
tőautóin a bolevetzi erdőség felé. A gyárat azonban
— a szakadatlan robbanások miatt — teljes huszon-
négy óráig nem lehetett megközelíteni. Addig is egy
kilométeres sugarú körben kordont vontunk, a lán-
goló erdőt oltottuk s szedtük össze a félőrülten fet-
rengő sebesülteket, kiket menekülés közben ért a
szerencsétlenség. Pünkösd elsőnapján délben tudtunk
csak behatolni a gyár területére, hol a hatalmas
épületek helyén vörös téglaport, péppé olvadt gépe-
ket találtunk. Mindössze az irodák felőli bolthajtásos
kapualj maradt épségben úgy-ahogy.
Amikor odaértünk, legnagyobb döbbenetünkre
egy már deresedő, nagybajszú népfelkelőt találtunk
a bolthajtás alatt. Hallatlan flegmával silbakolt ott
étlen-szomjan, ócska Werndl-puskájával, több mint
huszonnégy órája.
— Hát kend mi a fenét őriz itt? — kiáltottam
rá első meglepetésemben. — Mért nem mene-
kült el?
Fáradtan csattant össze a két bakancs s ki-
egyenesedett a derék. S annyit mondott mind-
össze:
— Hát csak vártam az ,,abláz”-t, kérem.
Vagyis a felváltást . . .
Ezüst vitézségi-érmet kapott az öreg.
(Udvary János közlése, Budapest.)