A Nagy Háború anekdotái

47
– Ember! Meddig akarsz így járni?
Eltelt jó öt perc, amire Ignátzy megadta a
választ:
— Amíg meg nem talpalják — felelte.
— Ember! Ember! — fakadtam ki szenvedé-
lyesen. — És te mindezt ilyen könnyen veszed! Hi-
szen egész ráncos a talpad!
Pöffentett egyet a kurtaszárú fapipán s annyit
mondott:
— Az is lehet . . .
S tovább cuppogott előttem a mély galíciai
sárban.
(Komáromi János közlése, Budapest.)
44.
1914 őszén olvastam a legnyalkább katonaverset.
Két sorára ma is emlékszem.
Akkor, 1914 októberében szakadatlan csaták
közt nyomultunk előre a Szánnak. Hideg szél sípolt
Lengyelország felől, sokat éheztünk, még többet fáz-
tunk s mindnyájunkat az a gondolat búsított, hogy
soha többé nem fogunk hazajutni.
Újság tíz-tizenkét nap alatt egy ha került vé-
letlenül a századhoz. Egyszer az akkori Magyar
Hírlap egy kiszakított lapja került a kezünkbe. Vala-
hol Rudnik és Niszkó körül bolyonghattunk pipáz-
gatva, de egyébként reménytelenül. Mert úgy vágy-
tunk haza, hogy csaknem a szívünk hasadt meg.