A Nagy Háború anekdotái

46
43.
Szomorúbb időt soha nem értem meg eddig,
mint volt az 1914-es első őszi visszavonulásunk.
De olyan flegmát sem láttam eddig életemben, mint
volt az Ignátzy egyévi önkéntes-tizedesé.
Fiatal igazgató-tanító volt Ignátzy pajtás Ung-
vár táján valahol. Abban a nagy visszavonulásban,
akiket közülünk életben tartott addig az Isten, egy-
mástól elszakadva, falkákban, vagy libasorban men-
tünk, mentünk nyugat felé. Éhesen, piszkosan, támo-
lyogva az álmatlanságtól.
Akkor már hetek óta szakadt az eső. Ignátzy
egyévi önkéntes-tizedes úr éppen előttem cuppogott
a latyakban. Észrevettem aközben, hogy bakancsá-
nak talpa rég leszakadt, minekfolytán a saját talpán
menetelt cammogva s minden emóció nélkül. Leír-
hatatlan részvétre keltem iránta s talpatlansága
annyira kihozott a sodromból, hogy ingerült kifeje-
zésekkel illettem a legfőbb hadvezetőséget. De
Ignátzy verhetetlen filozófiával annyit mondott rá:
— Nem érdemes . . .
— Dehiszen, pajtás, te mezítláb jársz volta-
képpen!
— No és? — rántott egyet a vállán.
Felbőszültem:
— De ez gazság:
— Hát aztán? — kérdezte hosszabb szünet
múlva.
Magamból kikelten kiáltottam rá;