A Nagy Háború anekdotái

97
A harmadik isonzói csata előrevetette már az
árnyékát s hat ágyúja hiányzott már az ezrednek.
Egyik estén, mikor San Martinóból Coticibe jöttem
le, az ezredparancsnok engemet rendelt hátra, hogy
hat új ágyút hozzak el a hadsereg javítóműhelyéből.
— Sürgős! Nagyon sürgős! — tette hozzá a
parancsnok.
Hajnalban indultam s éjjel már ott ereszkedtem
lefelé a Valloné-völgybe, az opachiasellai szerpentinen.
Nappal sorompó zárta el az utat s tábori csendőr
vigyázott, hogy senki ne közlekedjék rajta. Mert az
olasz halálos pontossággal lőtte be magát az útra.
Sötét volt az éjszaka. Felülről három-négy tele
lőszeroszlop s magam igyekeztem a völgybe, alulról
üres oszlopok és sebesültszállító-kocsik mentek Kos-
tanjevicára . . . Összeakadtunk: se előre, se hátra.
Ordítozásban sem volt hiány: ,,links halten”, ,,na
lévó!”, „balra a zanyád, csues!”
Mi azonban rendületlenül álltunk.
Váratlanul csak lámpát gyújt valaki s néhány
pillanattal reá remek találatú srapnel-sortűz robbant
felettünk. Mélységes csönd utána, megint sötét lesz
s akkor — mint egy energikus vezényszóra — gyors
rendben megindul a kocsisor föl és le.
Az üteg végében lovagolt káplárom, aki népföl-
kelő huszártizedes volt azelőtt, megszólalt erre nyu-
godtan:
— Mindig mondtam: links halten mid. weiter-
dienen!
(F. M. közlése, Budapest.)