A Nagy Háború anekdotái

86
— Aztán örül-e, hogy hazamehet feleségéhez és
kisgyerekeihez?
Megelégedetten mondta:
— Örülök bizony... Mert nagyon szeretném
látni már — a kis bornyút!
(Vitéz Lenky Jenő közlése, Sopron.)
81.
Az olasz hadüzenetet megelőzött hetekben had-
vezetőségünk szorgalmasan ürítgette már az Isonzó-
vidéki községek polgári lakosságát. Az én dunántúli
falum is kapott belőlük egy negyven-ötven főnyi
transzportot. Szívesen fogadta őket a falu, mindössze
annyi volt a baj, hogy az égvilágon senki sem tudott
velük beszélni, egy kukkot sem. Még a plébános úr
sem, pedig az verzátus volt a deák nyelvben is.
Szerencsére eszébejutott a kisbírónak, hogy
megvan még az öreg Huszár bácsi, aki az ötvenes-
hatvanas években vívott ádáz csatákat és ütközete-
ket a taliánnal Custozzánál és Solferinónál s Bologná-
ban sokáig állomásozott az ezredével, miközben fel-
felsóhajtott távoli hazája után ... Le kell hívni az
öreget, igaz, hogy siket már, de beszélni csak tud még
valamit talián nyelven: épp eleget eldicsekedett vele
disznótorok alkalmával. Elő is teremtették az öreget
hamarosan és hozták nagy gaudiummal.
Megállt Huszár bácsi az olaszok előtt, hátratette
a kezét s mély figyelem közt kezdett odahallgatni