JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

És itt kapcsolódik össze a múlt és a közelmúlt.
Történelmi távlatokban szemlélõdve, alig fél pillanattal ezelõtt
történt, hogy a mûminiszterelnök a határon túli magyarok állampolgárságáról
szóló népszavazás kampányában erre, az ún. szociális létbiztonság
érzésébõl fakadó félelemre bazírozva leküldte megalázóba
a honi magyarság jobb jelentõs részét.
És valóban, nincs új a nap alatt. 2006 elején keserûen kell tapasztalnunk,
hogy szeretve tisztelt Francisconk megpróbálja lenyomni a
torkunkon még egyszer ugyanazt a szart.
Arra most ne is pazaroljuk a drága idõt, hogy mennyire aljas,
mocskos és uszító módszert alkalmazott a mûminiszterelnök a népszavazási
kampányban. Az a vérlázító, hogy ezt pofátlanul újra megteszi,
újra megteheti. Méghozzá szemrebbenés nélkül, pókerarccal.
Tekintetében szelídség, szavaiban hosszas hatásszünetek, egy ájtatos
manó, de nagy valószínûséggel még egy prédikátor atya sem érne a
nyomába. Fasorban sincsenek Franciscohoz képest.
Érdemes emlékezetünkbe vésnünk Caskie Stinnett szavait, aki
ekképpen vélekedik az igazi diplomatáról:
„Diplomata az, aki úgy tud elküldeni a fenébe, hogy szinte várod,
hogy indulhass.”
A kormányfõ hívei felé kétségtelenül ezt a szerepet játssza el,
azonban van itt egy kis bökkenõ, amirõl úgy tûnik az isteni Fletó
Fletovics Jemelján megfeledkezett. A megfélemlítésre újonnan kipécézettek,
a majd’ három millió nyugdíjas – a fiatalok többségével
egyetemben – nem akar elmenni innen sehova, pláne nem a fenébe,
pláne úgy nem, hogy még küldik is õket.
Aztán van itt egy másik apró momentum is. Az isteni Fletó
Fletovics Jemelján természetesen ismét a „jó fiú” szerepkörében tûnik
fel, hiszen lám, õ elõre szólt, õ elõre megmondta, ezt így nem lehet.
Az nem megy, hogy drasztikusan csökkentsék az élõ munkát
9