JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

„A nép az igazságra fogékony, a tömeg a hazudozásra. A lakosság a mai napnak él, a nemzet a jövõnek.”
– állapítja meg nagyon találóan Fekete Gyula. És valóban, Tévéország lakói, a haspárti magyarok, a bután
kiskorú nép, amely ostoba birkatürelemmel tûri, mit tûri, most már egyenesen áhítozza a megszorításokat
(ó pardon, a reformokat: értsd alatta: tessék lenyúzni rólunk még egy bõrt, tessék még mélyebbre nyúlni a
zsebünkbe, tessék onnan még több lóvét kiemelni) immáron harmadszor dobta oda a gyeplõt a lovak
közé, hagyta ebek harmincadjára jutni az országot. Ráadásul egy olyan négy év után, ahol az újkori magyar
demokráciában példátlan módon, a kormányfõ belebukott a hatalomgyakorlásba, ráadásul házon
belül puccsolták meg. A gyíkoktól eltérõen, itt nem a gazdaállat szabadult meg a terhessé vált faroktól a
kínos szituáció beálltával, hanem a farok döntött úgy, hogy tovább már nem csóválja ezt a kutyát, jöjjön
egy új, egy másik, egy fiatalabb, lendületesebb, de talán ami még fontosabb, harsányabb!
És az újkori magyar demokrácia történetében szintén példátlan módon, a módszerváltás óta lezajlott
legrosszabb, legszánalmasabb négy esztendõs kormányzati ciklus után – beleértve ebbe a kilenc havi központi
tökölõdéssel induló Horn Gyula-féle „szakértõi kabinet” áldatlan tevékenységét is – újra a hatalomba
szavazták, illetve marasztalták a kommunistákat. Igaz, most már ifjonti kiadásban. A volt szocialista
országok közül utolsóként és egyedüliként, nálunk még mindig ez a szalonképtelen garnitúra és ivadékaik,
az egykori elvtársaknál még mohóbb, még gátlástalanabb, még telhetetlenebb, még agresszívabb
módon kizsákmányoló kommunista ifjak kezdték meg hosszú menetelésüket az üzleti szférából – ahol az
öregek kapcsolatrendszereinek köszönhetõen kellõen megtollasodtak – a hatalom világa felé, hogy végleg
széthordják, ami még ebbõl a szerencsétlen sorsú eladott és eladósított – ahogyan Megyó mondaná:
ócsított – országból még megmaradt.
A médiabohóc, a felturbózott paprikajancsi azt hiszi hitbizományba kapta ezt az országot, amivel mindent
megtehet, amiben mindent lehet. Neki. És csak neki. Álszent módon szívére tett kézzel énekli a Himnuszt
– ha éppen nem az Internacionáléra tátog – s közben szemrebbenés nélkül magára haragítja a fél
országot, a másik felének meg rezzeneéstelen póker arccal tapos a lelkivilágába. Szolidaritásra szólít fel
minket és arra, hogy nagyobb részt vállaljunk a terhekbõl, mert most erre van szükség ahhoz, hogy egy sikeres
Magyarországot csinálhassanak. Ja és, hogy majd a gyerekeinknek jobb legyen!!! Arról már egy árva
szót sem ejt a szolgalelkû ölebmédia szervilis megmondóemberei által vezetett mûsoraiban, hogy ez az áldatlan
helyzet és csõdtömeg miattuk, az õ vezetésével keletkezett.
Talán nem ártana, ha valaki figyelmébe ajánlaná Francisconak Monica Popp jó tanácsát, aki azt
mondja: „Ha elsötétül az agyad, ne felejtsd el levenni a hangot!”
A választásokra visszagondolva emlékezetünkbe idézhetjük Pliniust is, aki azt mondta: „Nincs olyan
hazugság, melynek tanúja ne volna.” De milyen igaz!
A mûanyagellenzék vezetõ ereje a választási kampányban elkövetett egy óriási hibát, szlogenjei között
az egyik jelmondat a MUNKA volt. Egy olyan országban, ahol az emberek többsége nem akar dolgozni!
A Homo Kádárikusz a tömegmédia által elcsökevényesített agytekervényeivel nem tudja – vagy talán inkább
nem is akarja – felfogni, hogy nem normális állapot az, ha egy tízmilliós országban alig hárommillió
ember dolgozik csak. Annak idején már Konfucius is megmondta: „A nemes ember a munkához ért, a silány
a nyereséghez.”
De mi, úgy tûnik semmibõl nem tanulunk. A négy évente megrendezésre kerülõ színház is csak sok
hûhó, semmiért. Pedig ha hallgattunk volna Shakespeare! Már mikor megmondta, hogy „hazug szív sikeréhez
álcának, hazug arc kell”. És milyen igaza volt...