JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

A KISZ-TÁBOR AZ ÉGBE MEGY
– avagy Még, még, még, még, még, ennyi nem elég! –
Ha a hagyomány állításának hinni szabad – ez az a bizonyos „azt csiripelik
a madarak” kategória –, nem olyan rég a magyar bank (al)világ
kishercege, a Postabank egykori mindenható ura, Princz Gábor, vendéglátójával,
Mediterrán Moszkva rettegett urával, az immáron többszörösen
milliárdos Vitéz Lászlóval rótta együtt a pécsi Tüdõszanatórium
folyosóit. No, nem beteglátogatás céljából érkeztek õk, sokkal inkább
az ingatlan volt az, ami felkeltette az érdeklõdésüket.
Gyakorlottabb, a politikai történések iránt az átlagosnál jobban
érdeklõdõ egyszerû honpolgár számára azonnal világossá válik, hogy
ez csak egyet jelenthet: privatizációt.
A Nyugotszenterzsébeten házat építtetõ, kistérségi fõ hallja kenddé
avanzsált város dirigens – ha a hagyomány állításának hinni szabad, valami
csekély 20 méteres úszómedencét szeretne a frissiben felhúzandó
kulipntyó mellé, (miután a szõlõhegyre bevezettette a gázt!) õt egész
biztosan nem érintik a megszorítások, ó pardon, a reformok –, szóval az
Aba Sámuelt és Csák Mátét, a történelmi tanulmányainkból ismert
akkori kiskirályokat is megalázóba leküldõ, immáron vagyonos „vörös
helytartóvá” emelkedõ tüke kondukátor, szép csendben, feltûnés nélkül
árulja ki alólunk az utolsó négyzetcentiméternyi vagyont is.
Csak ne lenne ez olyan fene nagy kontrasztban a nadrágszíjmeghúzásról,
meg a kikerülhetetlen megszorításokról, ó pardon, reformokról
szóló elõzetes híradásokkal. Vitéz László gyarapodását elnézve
az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon hol húzódnak
az emberi telhetetlenség határai? Mire kell ennyi lóvé? Mediterrán
225