JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

„Megállni, arra most nincs idõ,
visznek õk, ha bennem nincs erõ.
A táncoló fekete lakkcipõk”
Ez az a pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek
tûnõ eszköztára a végéhez ér. Az infantilis jelzõ ide már
édeskevés.
Francisco Jump Dance Party produkciója azok számára nyújt igazán
élvezetes szórakozást, akik látták az eredetit, az imént már fent említett
angol filmvígjátékot, hiszen nekik van összehasonlítási alapjuk. Nos,
magam is ezek közé tartozom és ami engem illet, én inkább maradok
Hugh Grantnél.
(Aki nem látta a filmet, annak csak ajánlani tudom, másfél óra
garantáltan könnyed szórakozás és angol humor.)
A politikai korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy a sajátosan
mozgó Francisco láttán nekem bizony elakadt a szavam, pedig
akik ismernek mind tudják rólam, hogy nem vagyok se hallgatag se
pedig szûkszavú, de most, ahogy mondani szokták, szó bennragad,
hang fennakad, pillogtam, mint Grisa a körmoziban.
Végül is, ha úgy vesszük, a mûminiszterelnök mosolyt csalt az emberek
arcára, és hát valljuk meg õszintén, a mai világban ez is valami,
nem igaz?
És az infantilitás farvizén evezve vissza is érünk a kályhához. Az
ostoba, birkatürelmû néphez, amelyik szájtátva bámulja a „miniszterelnök
is ember” koncepció által vezérelve nyilvánosságra hozott
felvételt, mely egyfajta sajátos reinkarnációja a Horn Gyula-féle vaskoronás
kis-nagy ember esendõségi prezentációjának (mellyel annak
idején választást lehetett nyerni) és szerves folytatása a
Megyó-féle „félénk vagyok, de hódítani akarok”, „lehet, hogy a folyékony
beszéd még nem megy annyira, na de a szándékaim azok baromira
nemesek” címû, „én is egy vagyok közületek”, a politikus is
ember, még ha nem is látszik rajta típusú, „hogyan találjuk meg a kö-
37