JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

aki így kezdte reagálását: „Nyugodjon meg, miniszterelnök úr!” Úgy tûnik,
ezt az embert állandóan nyugtatni kell. Talán még emlékszik a tisztelt
Olvasó arra az esetre, amikor egyik szerényre sikeredett eszmefuttatása
után Francisco csak úgy spontánul, egyszerûen odaült Viktor király
elé, felállítva az éppen ott ülõ képviselõt, hogy most azonnal, de
íziben személyesen cserélhessen eszmét az „ellenzék vezérével”. Akkor
Ov is így kezdte: „Nyugodjon meg, miniszterelnök úr!”
Újabban – az elmúlt tizenhat esztendõben – szinte csak döbbenetes
dolgok történnek velünk.
Elõször 1988–89-ben döbbentünk meg azon, amire titkon mindenki
vágyott, de csak kevesekben volt meg a bátorság, hogy ki is
mondják, megbukott a kommunista rendszer, az állampárt évtizedekig
tartó uralma összeomlott. (Ma már tudjuk, hogy ez nem teljesen
így igaz, nagyon hamar reinkarnálódtak.)
Szinte még alig ocsúdtunk fel a nagy változás okozta sokkból,
amikor szûk négy esztendõ elteltével visszatértek a múlt emberei a
múlt eszméivel. A vaskoronás kis-nagy ember vezetésével a kommunisták
újra a hatalomban találták magukat.
(A mi jó voltunkból, ezt ne felejtsük el!)
A következõ döbbenet akkor ért minket, amikor az összlakosságnak
alig több mint a harmada szavazta meg az új unióhoz történõ
csatlakozást, és hipp-hopp, már bent is találtuk magunkat a csodálatos
Európa-házba, igaz, a cselédlépcsõn engedtek be minket és egyelõre
csak a mosókonyháig jutottunk, de mégis csak bent vagyunk,
és ez nagy szó. Nem igaz?
És hiába volt sikeres a négy éves polgári ciklus, az elvtársak másodszor
is magukhoz ragadták a kormányrudat. Nem is akárhogy! Egy ország
arcára ült ki a döbbenet, amikor az újdonsült miniszterelnökrõl kiderült,
fogott ember, szigorúan tartott tiszt, magyarán hivatásos besúgó,
spicli volt. De az igazi döbbenet akkor ért minket, amikor a
törpeminoritás elsõ felindulásában aszonta, hogy Megyónak mennie
kell, majd öt perc elteltével aszonták, no problemo, Megyó maradhat.
39