JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

erek, a többi polgár, honfitársaik figyelmét is. Még akkor is felvállalják,
hogy odaálljanak az ügy mellé, ha ebbõl késõbb ne adj’ Isten
kellemetlenségük is származhat.
Akkor – a kettõs állampolgárságról szóló népszavazásnál is – közéleti
szereplõk (színészek, sportolók, mûvészek, még baloldali politikusok
is – Csintalan Sándor, Pozsgay Imre, Németh Miklós) álltak
ki az ügy mellett, méghozzá számosan. Olyanok is arcukat, nevüket
adták az IGEN-nek, akik eddig tartózkodtak attól, hogy politikai
ügyekben a széles nyilvánosság elé álljanak. Mellettük még az összes
határon túli magyar szervezet is egy emberként állt sorompóba, félretéve
az egymás iránti ellentéteket. A nemzeti ügyért való összefogás
talán legszebb példája volt, ahogyan a két örök rivális, a Fradi és
az Újpest kezet nyújtott egymásnak és mindkét klub arra bíztatta
szurkolóit, hogy IGEN-nel szavazzanak.
És ez sem volt elég.
A NEM-hez senki nem adta az arcát. Csak Gyurcsány Feri, meg a
Hiller Pista. Meg a lakájok hada, de hát õnékik ugye hivatalból ez
volt a kötelességük. Ennek ellenére ez is elégnek bizonyult ahhoz,
hogy tönkretegyék a nemzet spirituális újraegyesítését. Az alapjáraton
tartott vegetációs létezés biztonságát fenyegetõ garasoskodó
riogatás hatott.
Ma nem huszonhárommillió románnal, hanem két-három robbangató
szlovákkal fenyegetõznek.
Akkor jött egy hórihorgas ripacs, az egykori KISZ-führer, aki mára
egészen a beszari mûminiszterelnökségig vitte, és aszonta: NEM!
És ez elég volt.
Ma ugyanõ, a köztársaság (önként) felkent védelmezõje riogat,
fenyeget minket bombával a múltbafordulás révetegségével, miközben
nem veszi észre, hogy személyében õ maga és egykori ideológiai
elõdei testesítik meg az alattomosan visszalopakodó átkos múltat.
Ilyen buták lennénk mi magyarok, hogy mindezt nem vesszük észre?
Vagy mégsem? Lehet, hogy a magyar nép akkor – és négy esztendõvel
142