JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

„Azt kérem az MDF-tõl, vegyék tudomásul, hogy ez az álláspontunk.
Lehet, hogy nem tetszik, az is lehet, hogy nem érzik igazságosnak,
sõt bántónak érzik. Nem szeretném, ha így volna. Ha igen, elnézést
kérek tõlük.”
Viktor úgy üt, mint egy lány. Most meg foglak ütni, de bocsika.
És akkor ilyenkor ne kerüljön az ember a kiakadt epeda sezlonyrugóhoz
hasonlatos állapotba? Igaz, ez a semmilyen, mûanyag-ellenzékiség
nem ma kezdõdött. Szemtõl-szembe Fletóval kicsire összehúzta
magát a pártelnök, majd öt perccel késõbb az éppen aktuális
nagygyûlésen elmondta a frankót, én meg otthon a tévé elõtt ülve
nem értettem, hogy miért nem a vitában hallottam ezeket a dolgokat.
Végezetül idézném a cikk utolsó bekezdését:
„Hol volt Orbán Viktor kommunikációs tanácsadó csapata, amikor
szakállasan, borzos hajjal és farmerdzsekiben kiállt, és azt állította,
a szovjet csapatoknak mielõbb el kell hagyniuk az országot? Akkor
sokunknak szorult össze a szíve. Egyrészt féltettük azt a hadaró fiút,
nem tudhattuk, nem végzi-e börtönben. Másrészt azonban felszakadt
a sóhaj: végre jött valaki, aki kimondta azt, ami sok millió ember
lelkében már oly rég megfogalmazódott, csak nem volt erõnk és
bátorságunk hangosan kimondani. Egy évtizeddel késõbb a vad külsejû
fiúból Európa legfiatalabb miniszterelnöke lett. Újabb fél évtized
múlva az egyik leghatásosabban szervezõ politikus. A rövid haj,
az elegáns öltöny és a kiszámított, elõre megírt beszéd is tetszik, de mi
nem felejtjük el az egykori csapzott, hadaró, de õszintén, egyenesen a
szívünkbõl beszélõ fiút. Szeretnénk, ha õ is emlékezne rá.”
Kedves Viktória, szívembõl beszélsz.
Isten áldja Magyarországot!
A szocialista nagyváros öntudatos polgára
209