JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

zói csak levélben merték leírni az õket ért atrocitásokat, a megfélemlítést,
a megaláztatást, nehogy utólag esetleg hangról beazonosíthatók
lehessenek.
Megint arra kérek mindenkit egy rövid pillanatra, tegyünk félre
mindenféle pártszimpátiát, gondoljunk bele abba, elõfordulhat-e ez,
normális állapot-e ez, egy teljes jogú európai uniós tagállamban a
XXI. század elején? Ugye nem?
És e helyütt kérdezem meg az annak idején az Európai Unióhoz történõ
csatlakozást megszavazó honfitársaimat is, én, aki nemmel voksoltam,
milyen elvárásaik vannak önöknek, egy európai gondolkodást,
demokráciát és jogállamiságot reprezentáló kormányzattal szemben?
Mert nekem nem olyanok, mint amilyeneket ez a mostani régi-új érdekközösség
képvisel. Az Európai Unió teljes jogú tagjai vagyunk, hát
akkor viselkedjünk is európai módra. Erre tetszettek igent mondani,
vagy nem? Nekem inkább úgy tûnik a késõ kádári kor restaurációja folyik
itt, mégpedig öles léptekkel, mégpedig fenemód zavartalanul.
És itt megint meg kellene állnunk egy pillanatra. Gondolkozzunk
el azon, hogy azok az emberek, akik személyükben, személyükkel hiteltelenítik
a rendszerváltoztatást – és ugyanez a médiára is áll – még
mindig befolyásos hatalmi pozícióban – lásd országgyûlés, kormányzati
pozíciók, médiapozíciók – vannak.
Milyen változás is volt itt akkor tulajdonképpen?
Idézet Tóta W. Árpád, az index internetes portál újságírójának
„Liberális minimum” címû írásából:
„A médiafölény furcsa mítosz: feltételezi – a pártszimpátiából -,
hogy az ország fele fideszes médiára vágyik, csak nem kapja meg.
Pedig van fideszes napilap, hetilap, fideszes tévé, fideszes rádió. Ha
naponta nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért,
akkor annyit nyomnának belõle, és kész, nincs médiafölény. De
nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek
többen, akkor talán a termék rossz. (…)
221