JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

És nem az bánt engem, hogy a másik oldal ezeket az érveket használta.
Az bánt engem, hogy a magyar értelmiség egy jelentõs hányada,
és tényleg emberek, akiket tiszteltem, akiket sokra tartottam,
hajlandó volt itt finnyáskodva, orrát húzogatni és azt mondani, hogy
hát ezt tényleg nem szabad. Ezt szalonképesen kell csinálni. Hogy lehet
ezt szalonképesen csinálni?!
Ugye? És amikor visszazuhantunk egy olyan állapotba, amiben vagyunk,
hogy nem talál a vezetésben egy embert, aki ne lett volna a
KISZ-irányításnak a tagja, vagy a pártirányításnak a tagja, vagy a
titkosszolgálatnak a tagja, azok az emberek, akikrõl azt gondoltam
1990-ben, hogy soha nem látom õket többet.
Ez sok. Ez sok, mert reménytelen. Mert azt is meg kellett értenem, és
igazán akkor lettem deprimált, amikor ugye gondolkoztam ezen,
hogy mi történt. Mi ez?
És arra kellett jutnom, hogy ez természetes és szükségszerû. Hogy
azok az eszmék, amiket én fontosnak tartok, és amit részben minden
rettenetes hibája és bûne ellenére meghirdetett a polgári kormány –
és itt válasszuk külön a napi gyakorlatot az elvektõl – azok az eszmék
egy jelentõs hányad számára nem fontosak.
Ugye sokat beszélnek arról, hogy választási csalás, meg valami
trükk, meg Mohács, meg Trianon. Szart! Ez a népesség, amibe benne
van a szocializmus negyven évének rettenetes lélekromboló, prostituáló
hatása, ez a népesség igenis megint úgy döntött, most már
másodszor szabadon, úgy döntött, hogy ezeket akarja vissza.
Most megint nem fogja akarni, megyünk ebbe az irányba, de mit ér
ez? Az, amit kínált a másik oldal, tényleg perspektívát, tényleg jövõt,
tényleg valami felemelkedést, tényleg egy álom valóra válását, ugye
131