JHF 8. kötet - Jó Ha Figyelünk

Mindeközben a bukott pénzügyminiszterek versengve harsogják
túl egymást a szükséges megszorítások mértékét illetõen. Úgy tûnik
kis hazánkban – ahogyan azt már többször megállapítottuk – a pofátlanság
nem ismer határokat. Egy árva riporter nem sok, de annyi
nem akadt – igaz, miért is lett volna? –, aki odamegy a nagybajszú
népnyomorító Bokros Lajoshoz, a titokszolga miniszterelnököt
szemrebbenés nélkül megbuktató Sternhez, vagy Drazséhoz, és megkérdezte
volna valamelyiküket, hogy „Papa, mire vered itt a nyálad,
hiszen te is kivetted a részed, méghozzá jócskán, a gigantikus hiány és a
hatalmasra duzzad államadósság kialakulásából?”
(A kérdés az urbánus frazeológia retorikai világában tükrözõdõ
elkeseredettséget és kilátástalanságot reprezentálja. – A szerk.)
A történelmi idõktõl eltérõen, most csak két részre szakadt az ország,
ám félõ, hogy legalább olyan nagy gondok vannak, mint a törökök
és labancok idején. Békeidõben, ellentõl mentes országban megyünk
tönkre szép lassan, ám annál kitartóbban.
Kettészakadt az ország. A betemetethetetlennek tûnõ ideológiai lövészárok
két oldalán soha nem látott messzeségre távolodtak el egymástól
az emberek. Ez tükrözõdik abból, a folytatásokban megjelent
írásból is, melyet Somorjai Viktória a Demokrata kitûnõ tollú fiatal újságírónõje
jegyez a lap hasábjain. A második részben azt a kérdést teszi
fel a szerzõ, „Mit kell tennünk és mit várhatunk el a politikusainktól?”
A Magyar Köztársaság alkotmányából olvashatunk idézetet,
amely azt taglalja, hogy milyen esetben van lehetõség a kormány leváltására,
aztán a konstruktív bizalmatlansági indítványról Gáspár
G. Jánostól közöl egy figyelemre méltó értekezést. Majd így folytatja:
202
„A sokat ismételgetett kormánybuktatásra, tehát kizárólag abban az
esetben lenne lehetõség, ha minimális különbség volna a kormányzóés
ellenzéki pártok képviselõinek száma között és az elõbbiek közül
meg lehetne gyõzni néhányat, hogy az ország sorsa fontosabb, mint a
hatalom megtartása.”