A trobriandi krikettől... - Magyar Elektronikus Könyvtár ...

is sváb. A sváb nyelv az érzelmi funkciók területén csupán egyetlen vonatkozásban nem képes
szerepét betölteni. Ez a vallásgyakorlás, az ima. Hasonlóan szüleikhez, német imakönyvből
tanultak imádkozni, s az irodalmi német nyelv elérhető közegét gyakorlatilag számukra is az
imakönyv jelenti. A németül imádkozás hagyománya azonban ebben a generációban nem
folytatódott töretlenül. Valószínűsíthetően az elmúlt negyven év magyar nyelvű igehirdetése
hatására, talán amiatt, hogy német nyelvi ismereteik nélkülözik a mindennapi beszédhez
szükséges nyelvi ismereteket, s jobban tudnak magyarul, mint németül, (ebből következően a
német nyelv nem is kelthette fel bennük a bensőségesség, az otthonosság érzését), odahaza,
bár mindenkinek van német imakönyve is, magukban magyarul imádkoznak. A németségtől
való elhatárolódásra utal az az önbesorolás, hogy: „mi svábok vagyunk, nem németek”.
A második generáció
A második generáció nem volt egységes annak tekintetében, hogy melyik nyelvet nevezte
meg anyanyelvének. Általában a korosztály felső határához közelebb esők a svábot, az alsó
határhoz közeledve pedig inkább a magyart választották. A diplomások és az érettségizettek
közül kerültek ki azok, akik anyanyelvükként a magyart nevezték meg, vagy magyarnak
vallották magukat.
Svábul ez a generáció a magyarral együtt otthon, a családi szocializáció során tanult meg;
gyermekkorukban nagyszüleikkel svábul, szüleikkel, testvéreikkel odahaza felváltva svábul és
magyarul, de az otthonon kívül, az iskolában vagy egyéb nyilvános helyen mindig magyarul
beszéltek. A sváb és a magyar nyelv érzelmi és gyakorlati funkcióinak szétválása területi
elkülönülésben is megnyilvánult. A praktikumon túl szerepe volt ebben az őket ért II.
világháború utáni repressziónak is, amely egyaránt érintett felnőttet és gyereket.
„Az nem volt kérdés, hogy otthon hogy beszéljünk, de az utcán nem mertünk megszólalni. Az
utcán a rendőr csak azért végigverhetett rajtunk, mert svábok vagyunk” – emlékszik vissza
egy 56 éves asszony a negyvenes évek végére.
A magukat sváb anyanyelvűnek tartók esetében a származás és a csoporttagság változóit
figyelembe véve két alcsoportot képezhetünk.
Az 1/a) csoportban (a megkérdezettek 49 százaléka) az anyanyelv, a származás és a
csoporttagság („sváb származású, sváb anyanyelvű sváb vagyok”) konzisztens egységet
mutatott és szilárd bázist képzett az etnikai identitás számára. Az első generációhoz hasonlóan
az anyanyelv mint az etnikai hovatartozás objektív eleme és a szubjektív dimenzió lefedték
egymást és az etnikai identitást meghatározó elemként és a nyelv határjelként funkcionált. A
1/b) csoport tagjai (19 százalék) a sváb anyanyelvi bevallás és a származás felvállalása
ellenére magyarnak vallották magukat. Ezt a csoportot erőteljes asszimilációs tendenciák
jellemzik, ugyanakkor gyengülő intenzitással, de jelen vannak érzelmileg meghatározott
etnikai kötődéseik is. Tipikusan a kettős kötődés állapotában találhatóak, amely válaszaik
„igen is meg nem is” jellegéből következően az identitás bizonytalanságára utal.
Az 1/a) csoport sem az életkort, sem a foglalkozást, sem az iskolai végzettséget tekintve nem
homogén. Az a közös bennük, hogy érzelmileg erősen kötődnek anyanyelvükhöz. Bár nem
tettek különbséget a magyar és a sváb nyelv tudása között, állításaik szerint szívesebben
beszélnek svábul, mint magyarul. Ha csak tehetik, svábolnak. „Anyámmal nem is tudok
másként beszélni, csak svábul. Így szoktam meg. A kortársaimmal és a férjemmel is, míg élt,
svábul beszéltünk. A fiamat is megtanítottuk. Kiskorában a magyar mellett svábul is
beszéltünk vele, ért ő jól, de most már nem akar beszélni. Ugye, az iskolában csak magyarul
beszéltek, én meg, amikor ki kellett kérdezni, szintén magyarul beszéltem, így aztán valahogy
129