A trobriandi krikettől... - Magyar Elektronikus Könyvtár ...

még azt sem lehetett megtermelni, ami a megélhetést biztosította, nemhogy beszolgáltatást
teljesíteni. Ezért megint a büdös sváb volt a hibás. Én elmentem a téglagyárba dolgozni, hogy
tudjak egy disznót venni, és tudjak beszolgáltatni” – emlékszik vissza a háború utáni évekre
egy idős férfi – „A betelepített magyarok lettek a falu vezetői. Mit lehetett csinálni A
sváboknak meg még csak megszólalni sem lehetett. De a sváboknak megint több van!”
„Az ötvenes években nem lehetett svábul megszólalni. Nagyapámnak volt egy szabóműhelye,
oda jöttek a svábok egy kis sváb szót hallani” – emlékezett vissza egy második generációs
fiatalember. „Mikor én fiatal voltam, rendőrök járták az utcákat, és ahol német szó hallatszott,
azt két napra elzárták. Meg olyat is mondtak a magyarok, hogy na ezeket a rohadt svábokat le
kellene lökni a vonatról” – panaszkodott egy asszony.
A házaikból kirakott svábok a környékbeli pusztákon találtak munkát. „A svábok nagyon
spóroltak és a továbbálló felvidékektől megvették a házaikat. Sokan visszavásárolták az
eredeti házat, mint a nagyapám is, nyolc-tíz család pedig másikat vásárolt a faluban. Így ma
már nincs tiszta német és tiszta magyar falu. Ez is összekeveredett, összevissza laknak az
emberek” – meséli egy harmadik generációs fiatalember.
A sváb-magyar mai napig húzódó ellentétére utal a következő interjúrészlet: „Azt mondja
nekem a múltkor valaki, jó nektek, mert ti svábok vagytok, nektek mindenetek megvan,
gazdagok vagytok. És ezt az a férfi mondta nekem, aki mindenünket megkapta. 40 év után
egyszer csak megint elkezdett svábozni. A betelepítettekben még mindig benne vagy ’hogy
sváb’. Pedig a svábok sose hánytorgatták fel nekik a múltat. A betelepítettek mindig szolgák
voltak, megmondták nekik, mit csináljanak. Hirtelen megkaptak mindent, és nem tudtak mit
kezdeni vele. Elmentek. Eladták, felélték.”
2. A háború utáni évektől napjainkig
Gyönk a II. világháború háború előtt minden kétséget kizáróan a falusi polgárosodás jegyeit
mutatta. Ezt a polgárosodási folyamatot a háború megakaszotta. 1961-ig azonban, amíg járási
székhelyként bírósággal, földhivatallal, egyéb közhivatalokkal, gimnáziummal rendelkezett,
még lehetőség volt arra, hogy kiemelkedjen a hasonló vidéki kistelepülések sorából. A
hivatalok elköltöztetésével a pezsgőbbnek mondható szellemi élet megszűnt és a kisvárosi
jelleg egyre inkább falusiassá vált.
Gyökön kezdetben három TSZ működött. „Volt a telepeseké, akik a TSZ-be elsőnek mentek
be, mert nem tudtak gazdálkodni. Ez volt a Vörös Csillag. A nagygazdák csak később mentek
be, úgy ’60 körül. Az ő TSZ-ük volt a Petőfi. A közepes sváb gazdáknak külön TSZ-ük volt, a
Béke. Ezek aztán Petőfi néven egyesültek. A legjobban akkor ment, mikor Z. bácsi volt az
elnök. Belépett a pártban is, magyarosította a nevét, mert a munkahely megkövetelte. Szóval,
végül minden náció benn volt a TSZ-ben, de nem értették meg egymást. Állandóan egymást
figyelték, ki mit csinál. Mert a sváb paraszt sose csinálta úgy, ahogy a TSZ, például
szénagyűjtés az időjárás szerint ment, reggel, vagy késő este. A TSZ-ben meg úgy volt, na ma
gyerünk. Nem a hasznos termelés volt a cél, hanem hogy elteljen a nap. Nem lehetett ott
gazdálkodni. A svábok látták, de nem tehettek semmit. Aztán meg szétherdálták a TSZ
vagyont, mindent olcsón eladtak.”
1970-ben Gyönk hat társközséget kapott és 1991-ig közös közigazgatás alatt nagyközségként
működött. Köztük három, Miszla, Szárazd, Udvari zsáktelepülés, ahonnan ma sem vezet
tovább út, Diósberényt, Szakadátot, Varsádot a Tolnai Hegyhát kanyargós összekötő útjain
lehetett elérni. Gyönk egy 10 kilométer átmérőjű körzet központi települése lett ugyan, de a fő
225