A trobriandi krikettől... - Magyar Elektronikus Könyvtár ...

gyakorlatilag megújulásra alkalmatlan, halott nyelv, amely a falu közéletéből gyakorlatilag
kiszorult, és egyre szűkül használata a családon belül is.
A második generáció tagjai egyfajta „nyelvi kettős kötésben” éltek, amelyben természetesen a
kötőszálak nem voltak egyforma erősségűek. Az azonban általánosan elmondható, hogy ez a
kettős kötés gyengülő tendenciát mutatott és elszakadóban voltak a sváb anyanyelvtől még
azok is, akik érzelmileg pozitívan viszonyultak hozzá. Általános volt az a vélemény, hogy az
iskolában tanult német nyelv nem, csak a magyar veheti át az anyanyelv szerepét.
Ebben a generációban az etnikai identitás függvényében megfigyelhető a funkciók
átrendeződése és a nyelvek közötti presztízskülönbség hierarchiájának megváltozása. A sváb
őrzi még és közvetíteni próbálja az intimitás és az együvé tartozás érzését, de egyre inkább
csak az idősekkel való kommunikációban kap szerepet. Funkciója a második generációban
szinte kizárólag az idősebb családtagokkal és a rokonokkal való kapcsolattartás, ill. az
érzelmek kimutatásának szándéka maradt. Susan Gal azt írja: „ahol csökken a funkció és a
használat, ott várható a... nyelvi szerkezetek kiesése. Amit nem használnak, ... az nem marad
meg” (1991: 72).
A nyelvváltás ill. nyelvvesztés jelensége még inkább szembeötlő a harmadik generációban.
A harmadik generáció
A harmadik generációban tulajdonképpen befejeződött a nyelvváltás. A nyelvváltás ezzel
egyidejűleg azonban még nem jelent nyelvvesztést. Anyanyelvüknek ebben a generációban
megkérdezettek kizárólag a magyart jelölték meg, de a generáció minden megkérdezett tagja
értett, tudott svábul. Elsősorban nagyszüleiktől tanulták a nyelvet, de állításaik szerint mindig
többet beszéltek odahaza magyarul, mint svábul. A magyar anyanyelvi szocializáció mellett
lehetőség volt ugyan a kisebbségi anyanyelv tökéletes kódelsajátítására, de a sváb anyanyelv
funkcióinak szűkülése feleslegessé tette a kódhasználatot. A nyelvhasználat passzívvá vált, s
csak nagyszüleik meghallgatására korlátozódik.
A sváb származás ebben a generációban sem kérdőjeleződött meg, de akinek a (a kb. második
generációba tartozó) szülei nyelvismerettől és a nyelvhasználattól függetlenül magyarnak
vallották magukat, és nem vállalták az etnikai közösséggel való azonosulást, azok ugyancsak
magyarnak vallották magukat. Ahol a családot erős etnikai kötődés jellemezte, ott a harmadik
generáció tagjai is svábnak vallották magukat. A nyelvtudás ezekben az esetekben sem
határozta meg sem a származástudatot, sem az etnikai csoporttagság felvállalását. A harmadik
generáció esetében az etnikai hovatartozást meghatározó nyelvi objektív és szubjektív
dimenzió egyike sem jelent meg. A harmadik generáció megkérdezett tagjai számára a nyelv
kommunikációs eszköz, s nem érzelmi viszonyulás kérdése volt. A jobban beszélt nyelvnek a
magyart jelölték meg, és számukra teljesen irreleváns volt a jobban szeretett nyelv kérdése.
Esélyegyenlőség, a társadalmi érvényesülés záloga a magyar nyelv ismerete és ebben a
vonatkozásban a magyart fontosabbnak ítélték meg. A sváb nyelv számukra szinte teljes
mértékben funkciótlanná vált. A megkérdezettek egyike sem akarta gyermekét svábra tanítani.
A német nyelvhez való viszonyukat meghatározta, hogy tudása nélkül nem tudtak beszélni
kitelepített rokonaik leszármazottaival. A rendszerváltás után egyre több kitelepített rokon
érkezett haza, és megnőtt a közös vállalkozások ill. a németekkel való interakció lehetősége.
Ennek ellenére igen kevesen tudtak németül, de mindenki tervbe vette a nyelv megtanulását.
132