A trobriandi krikettől... - Magyar Elektronikus Könyvtár ...

Leányvár, Perbál, Várpalota, Acsa, Vörösvár, Bicske, Esztergom Zsámbék, Sárisáp nevével
találkozhatunk leggyakrabban az anyakönyvekben. A házasságkötési szokásokról ezt mesélte
egy asszony: „Nálunk úgy volt, hogy a férjem eljött elkérni. A fiúnak egyedül kellett jönnie.
Volt, ahol a szülők választottak, de mi már nem nagyon akartunk szót fogadni. A szülők azt
nézték, hogy kinek milye volt, biztosítani akarták a gyerekük jövőjét. Paraszt a paraszthoz,
föld a földhöz. Így volt. Ha megegyeztek, a szülők megbeszélték, hogy hogyan legyen az
esküvő, és a lakodalom, mert a lagzit akkoriban mindig háznál tartották.” A lánykérésnek
időben meg kellett történni, hogy a lakodalomig mindennel elkészüljenek. Szakácsnőket
kellett biztosítani, zenekart megrendelni. Háború előtt szóba sem jöhetett, hogy egy
parasztlány például bányászfiúhoz menjen férjhez. Egy bányász családból származó asszony
mesélte: „Egy parasztfiú akart nekem udvarolni. Az anyja azt üzente nekem, hogy ha egy
lange ackert örökölnék, akkor elvehetne a fia.”
Csolnokról került katona a magyar hadseregbe, a Wehrmachtba és az SS-be is, de a bánya
miatt a legtöbben mentességet kaptak a katonaság alól. „Nem akartunk mi menni, de
besoroztak. Németek voltunk, ennek ellenére mégis inkább a magyar hadseregbe mentünk
volna. Én leginkább a Hunyadi páncélosokhoz szerettem volna menni. Talán, mert mi nem
olyan németek vagyunk. Magyar németek. Vagy magyar érzelmű németek De senki nem
kérdezte, hova akarsz menni. Amikor háború után hazajöttem, azt mondták, ha lemegyek
csillézni a bányába, akkor nem lesz belőle bajom. Mintha én akartam volna Wehrmacht
katona lenni!” Kb. 18-20 fő önként ment az SS-be. A Volksbundnak a visszaemlékezések
szerint sok tagja volt, de állítólag a parasztok között volt inkább népszerű. „Ezek beöltöztek
SA ruhába. Amikor a németek menekültek visszafelé, velük mentek.”
A vizsgált időszakban Csolnokon nem találunk asszimilációs tendenciákat. A faluközösség
minden belső ellentéte mellett kulturálisan zárt maradt. Mivel azonban multietnikus földrajzi
térben helyezkedett el, valamint a bányában több különböző településről több különböző
nemzetiségű munkás, férfi és nő egyaránt, dolgozott, mutatkoztak hasonlóságok környező
szlovák és egy német faluközösség folklórjában (Tisovszky 1986).
Az asszimilációt gyakorlatilag az is ellehetetlenítette, hogy hat elemin túl a gyerekeket nem
tanítatták, mert szükség volt rájuk a gazdaságban, vagy apáikat követve a bányához mentek
dolgozni. „Engem azért engedtek tanulni, mert mozgássérült voltam, nem tudták volna sehol
hasznomat venni. Viszont így ülőmunkával meg tudtam keresni a kenyeremet.” A
névmagyarosítást nem a továbbtanulási vágy indukálta, hanem egy még erősebb érzés, a
munkalehetőség elvesztésétől való félelem. Azokkal a magyarokkal, akikkel a csolnoki
svábok találkoztak, nem mutattak számukra olyan viselkedési és életmódmintákat, ami a
hozzájuk való asszimilációra ösztönözött volna bárkit is. A nyelvi asszimilációról ebben az
időszakban nem beszélhetünk. A magyar nyelv kizárólag az elemiben használatos nyelv volt,
amit sem odahaza, sem a faluban nem használtak. A hatvanas években az akkori idős
emberek, ha beszélni beszéltek is magyarul, kiejtésük rossz volt, írni pedig nem tudtak. „Az
apám mindig megkérdezte, hogy kell leírni a nevemet Magyarosított neve volt, még kiejteni
is alig tudta.”
3.1.4. A háború előtt és után
Csolnokról került katona a magyar hadseregbe, a Wehrmachtba és az SS-be is, de a bánya
miatt a legtöbben mentességet kaptak a katonaság alól. „Nem akartunk mi menni, de
besoroztak. Németek voltunk, ennek ellenére mégis inkább a magyar hadseregbe mentünk
volna. Én leginkább a Hunyadi páncélosokhoz szerettem volna menni. Talán, mert mi nem
olyan németek vagyunk. Magyar németek. Vagy magyar érzelmű németek De senki nem
kérdezte, hova akarsz menni. Amikor háború után hazajöttem, azt mondták, ha lemegyek
363