Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
Számtalanszor gondolkoztam arról: a szerelem természetes dolog,
vagy pedig az emberi szükségszerûség találta ki magának. Ezt az egyezkedést
soha nem tudtam eldönteni.
Ha magamból indulok ki, mindig azt éreztem, hogy irtózatos magány
nehezedik rám, és ebbôl a magányból a menekülés kulcsa, ha szerelmes
vagyok. Kevésbé érzem, hogy a véletlen szüli a szerelmet. Szükségszerû,
hogy szerelmes legyek. Az sem véletlen, hogy kibe leszek szerelmes. Kiválasztom
az illetôt, de nem azért szeretem meg, mert ez az érzés önmagától
keletkezik bennem. Az dominál, hogy vágyok a szeretetre, egy kapcsolatra.
Mindig úgy éreztem, mint Kosztolányi a Hajnali részegség-ben, amikor
a Logodi utcai ablakán néz ki, azt látja, hogy az emberek ketrecbe zárt állatként
fekszenek. Errôl rendszerint eszembe jut, hogy ezek a ketrecek nagyon
el vannak szigetelve egymástól. Valamilyen fejlôdés, a tudat fejlôdésének
az eredménye a szerelem.
Régen olvastam egy könyvet, már nem emlékszem, ki írta, és mi volt a
címe, abban volt egy fiú és egy lány párbeszéde. Ilyesmirôl beszéltek: hiába
ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose
leszel én.
Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a
másikat. Apokaliptikus, végzetszerû magányosságot érzek az emberben,
teljes elszigeteltséget.
Most egy csôbe vagyok zárva, és azért nem leszek öngyilkos, mert élvezem
ezt a tehetetlenséget, mert élvezem, hogy ebbe a tehetetlenségbe
küzdelem vegyül. Harcolok a magánnyal, harcolok a társas léttel, harcolok
az egész világgal. Pedig kis ember vagyok, senki se tudja rólam. Ha
meghalok, senki nem fogja számon kérni, hogy meghaltam.
Ha nekem örökké kellene élnem, akkor rosszul kezdeném érezni magamat.
Az életben szükséges egy kulcs, amivel ki lehet ebbôl a valamibôl
menni. A halállal mára már kibékültem, szeretem a halál gondolatát, azt,
hogy meg fogok halni.
Sok mindent szeretnék tanulni, de fôleg azt, hogyan kell egyedül élni.
Ez egyelôre nem nagyon megy. Ha meglátok egy arcot, egy embert, iszonyú
érzelmek töltenek el. Ilyenkor csupán úgy érzem, ez azért történik,
mert keresek valakit, akiben megbízhatok.
Sose akartam tudni arról, hogyan keletkezett a világ. Nem voltam kíváncsi
egyetlen elméletre sem. Azt szeretem a világban, hogy titokzatos és kiismerhetetlen.
Kiskoromban felmerültek kérdések, de késôbb rádöbbentem,
éppen az a jó az életben, hogy tele van kérdésekkel. Mintha valakinek azt
mondanám, hogy inkább nem mesélem el a történetet, és akkor órákig kérné,
hogy mondjam, mondjam. Így vagyok a világgal, egyre kíváncsibb leszek,
és egyre kevesebbet tudok meg róla, és marad ez az izgalmas kíváncsiság.
Örülök, hogy nem tudok meg semmit, mert marad az izgalom. Mindent
kétségbeejtôen bonyolultnak látok, egyidejûleg tudom ugyanarra a dologra
148