Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK I.
Halott vagyok, vagy sem?
A kórházban boncoláson is voltam. Akkor volt az az alkalom, hogy közelebb
kerüljek ahhoz, ami gyerekkoromban szerettem volna lenni. Láttam
egy rákos ember tüdejét. Aztán májrákot. Volt egy manusz, két hét
után találták meg, már rohadt – mikor felhajtottam a leplet az arcáról, fehér
pondrók másztak ki belôle.
Engem mindig érdekelt az emberi szervezet. Elejétôl végig megnéztem
egy boncolást. Elôször lefejtik a fejbôrt, ráhúzzák az arcra. Az az ember
már nem érez semmit, az csak egy hulla! Aztán körbefûrészelik a koponyát,
kiveszik a hipofízist, majd átfûrészelik a mellkas csontjait, kiemelik
a beleket. Az agyat, májat, vesét lemérik.
A teremben nem volt légkondicionálás, ezért nyáron az intézetben hullaszag
volt, ha a környéken kinyitották az ablakot, dôlt a hullaszag a szobákba.
Csak hat fach volt a hûtôben, a többi hulla a kövön rohadt, a folyosón,
és három asztalon. Késôbb csináltak egy harmincfachos hûtôt.
Az egyik reggel, szerencsére, csak kávét ittam, a sejttanra kémcsöveket
kellett vinnem. Az alagsorban volt, a hullák terme mellett. Egyensúlyozgattam
a tálcával, vittem a csöveket, vért, vizeletet meg más folyadékokat. Az
elôtérben megcsapott az édeskés hullaszag. Beléptem, nyitva volt a boncterem
ajtaja: hulla hulla hegyén-hátán, tele volt a terem velük, a földön is volt
néhány test, az asztalokon meg néhány szétszedett. Teleszívtam magamat
azzal a szaggal. Beszaladtam a sejttanra, lecsaptam a laboráns elé a tálcát,
szerencse, hogy az üvegek be voltak dugaszolva, csókolom, itt vannak a papírok
is… és már fordultam kifelé. Szegény takarító, éppen a folyosót mosta
fel. Nem bírtam tovább, elhánytam magam, olyan büdös emberszag volt. Aztán
kikaptam a kezébôl a felmosófát, gyorsan feltakarítottam magam után.
A kórházat találtam a legjobb munkahelyemnek. Majdnem két évet
húztam le. Megadták a munkát, én megcsináltam. A szabadnapok miatt jó
volt, reggel hattól este hatig voltam, aztán a következô nap szabad. Általában
ketten voltunk beteghordók, de néha egyedül vittem az osztályt.
Harminc betegre kellett vigyázni, hordozni ôket, röntgenre, konzíliumra,
ide-oda. Szívesen csináltam. A betegek is szerettek, mindig kérdezték, hol
van az a szôke, kék szemû beteghordó. Mindenki velem akarta tolattatni
magát. Vittem ôket és beszélgettünk. Voltak a teleprôl is, anyámnak aztán
mesélték, hogy mennyire megszerettek. A fôorvost szerettem, jobban,
mint az apámat. Olyan szépen beszélt velem, nem szólva arról, hogy fél év
alatt kétszer emelte a fizetésemet. Egyszer mert pluszmunkát is vállaltam,
egyszer a kötelezô emelést.
Sokszor szégyelltem a borravalót. Voltak olyan elesett nénikék, akiktôl
nem is fogadtam el. Mondtam, hogy magának nagyobb szüksége van rá.
97