Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
Elmentem a mamáékhoz… mert oda szoktam járni, mert Karcsi, az a
srác, akinek valamikor ilyenfajta nyavalyája volt, ott lakott. Problémás
volt az élete, ott élt. Az apja is odaköltözött, a másik öccse is. Ott jól éreztük
mindig magunkat. A betegségrôl beszélgettünk, hogyan lehetne ezeken
javítani, próbáltuk élni az életet, amíg képességünk volt. A srác szexképeket
hozott, és gitároztunk, muzsikáltunk.
Elindultam egyszer hozzájuk, és Ilont ismét láttam. Akkor! Jaj… akkor nagyon
megjártam. Én nem lehetek erôszakos! Ha én erôszakos vagyok, ez
olyan, mintha Etelka velem erôszakoskodna. De az Ilont szeretem, igaz, a
gyerekesség látszik rajta. Nem tudom, miért, ô olyan gyerekes. Tényleg gyerek,
ha megy, elkezdi lóbálni a hálót, végig az úton… de mindig szépen be tud
azért vásárolni. Szóval mos, fôz, takarít. Gondoltam, szólok neki, de olyan
tragédiás ez a nap, olyan szar. Még én tegyek rá egy lapáttal?! Nem akartam
szólni, mentem tovább. Beteg voltam, mint aki a fellegekben jár, mint aki nem
tud a körülötte levô dolgokról, nem érez felelôsséget, éreztem, hogy valami
nincs rendben. De roppantul szerettem akkortájban is járni a gyülekezetekbe.
Rendszerint oda is elmentem. Elôtte aludtam, utána aludtam.
Etelka régebben kérte, ha csak látogatni is, de jöhessen. Rendben van,
gyere. Nem baj, csak nem tudok veled együtt élni. Hozott sört meg almát. Roppant
kedves volt, amikor megjelent. Nagyon sajnáltam. Nem tudtam, mit
csináljak. Húz az egyik szívem oda, másik ide. Nem tudtam szavakat találni.
Mondta, hogy ô csak mára jött. Jó, remek! Örültem, hogy csak mára
jön. Nagyon örültem neki, fôleg, hogy ezt mondta. A kedvében szerettem
volna járni. Mondtam, menjünk el egy szórakozóhelyre. El is mentünk, jól
éreztük magunkat.
Anyámék kérdezték, hogy Etelka csak látogatóban van itt? Lehet, azért
érezzük jól magunkat. Az igaz, hogy jobban voltam, mint valaha, vagy ha
végleg velem lett volna. Nem akartam velük közölni a dolgokat, nem tartozik
rájuk, de hát csak kihúzták belôlem.
Úgy csinálta, hogy ne mehessen haza. Persze, én is úgy csináltam, hogy
maradjon még, talán egy vagy két napig. Örültem, de féltem, hogy megkedvel,
hogy végleg… Kérdeztem, hogy tervezed a mai napodat? Nem mondtam
neki többet, hogy na most mán itt az idô… Apámék se szóltak. Másnap
is így volt.
Ez alatt az idô alatt én is úgy csináltam a programjaimat, vagy a sors
úgy hozta, hogy a délutáni órákban intézkedjem. A biztosítást elintézni,
szociális segélyeket, ide-oda, a szövetkezetbe. Hamarabb volt sötét, és így
mindig ott maradt Etelka, mert sötétben nem engedtem el. Hacsak el nem
kísérem… Hát azt meg minek? Menjen el délelôtt! A harmadik nap után,
délelôtt mondogattam, na, mi van? Ô mondta, megyek, persze, megyek. Nehezen
akart elmenni. Mégis elment.
Elkísértem az állomásig, volt nálam egy százas, odaadtam neki. Nemigen
álltam jól anyagilag, az az igazság. Ha több lett volna, többet adtam volna.
192