Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK I.
ni a rezsót. Vagy mikor leszedtem anyámról a hálóinget, kimentem vele a
konyhába, és nem tudtam, hogy miért mentem ki. Le kellett ülni és gondolkozni,
hogy mit is akartam. Aztán eszembe jutott.
A mentôsök azt mondták, hogy másnap be kell vinni az anyámat a kórházba,
de én nem engedtem. Szereztem bébiételeket meg rendes konzerveket,
és összekotyvasztottam valamit. Éjszakákat nem aludtam, csak
ittam a kávét, és anyu cigarettáját kezdtem szívni. Anyu még akkor is dohányzott,
ha jobban volt.
Ezek után, úgy két hét múlva, megint rosszul lett. A körzeti orvos megint
megmagyarázta, hogy kórházba kell mennie. Anyu nem akarta, hogy
végignézzem, ahogy meghal, de én meg azt szerettem volna. Mikor elmentem
valamiért a közértbe, és hazajöttem, össze volt rakva a cucca, és
kiment az ajtóig. Én nem engedtem tovább, visszahúztam, bezártam a lakást,
és eldugtam a kulcsot. Másnap azt mondta, lehet, hogy a kórházban
még meg tudják gyógyítani. Ekkor felhívtam a tüdôgondozót, elmondtam,
hogy milyen beteg a mamám, azok elkezdtek szörnyülködni,
hogyhogy otthon van. Délben kijöttek a mentôk, és elvitték anyut. Még
találkoztam vele kétszer, meg sokszor láttam, hogy ott áll az ablaknál. Kétszer
bemásztam hozzá a fürdôszobán keresztül. Akkor addig maradtam
bent, amíg le nem buktam. Mindennap elmentem megkérdezni, mi van
vele, meg írtam neki cédulákat. Meg vittem neki édességet, meg gyümölcsöt.
Amikor elôször mentem be hozzá, jól volt, de rettenetesen sovány
lett. Neki amúgy is olyan hosszúkás az arca, de olyan sovány még soha
nem volt. Azt mondta, hogy csak hét kilót fogyott, aztán megtudtam, hogy
tizenhét kilót. Csont és bôr az anyám! Féltem megfogni a kezét, mert úgy
éreztem, hogy összetöröm, vagy kék folt lesz rajta. Ô azt mondta, hogy
jobban van, csak megôszült. Kérdezte, hogyan élek. Rendesen eszek,
mondtam, pedig nem is ettem. Mondta, hogy sokat mászkáljak, próbáljak
a szabad levegôn lenni. Mondta, hogy milyen kiállításokat nézzek meg.
Addig soha nem hazudtam neki, csak akkor. Mert nem tudtam semmit se
csinálni. Egyáltalán nem mosakodtam, csapzott és koszos lehettem, egyedül
voltam otthon.
A második látogatáskor már nem tudott beszélni. Én ezt a kapcsolatot
befejezettnek éreztem, mert akkor, amikor nem tudott beszélni, csak néztük
egymást, a szemével elmondta az egész életét. Akkor mindenre megtanított,
amit megélt. Ott voltam másfél óráig, ültem az ágyon, és néztük
egymást. Teljesen kizáródott a külvilág, csak néztem a szemébe.
Anyámat nem láttam holtan. A temetésen részt vettem, de akkor már
gyógyszeres voltam. Öngyilkos akartam lenni. Otthon is öngyilkos akartam
lenni, de észrevették, bevittek a Korányiba, kimosták a gyomromat.
Emlékszem, hogy a temetésen valaki szorongatta a kezemet, és valamiért
gratulált. A nagynéném késôbb azt mondta, hogy minôsíthetetlenül
viselkedtem. Mindenki sírt, csak én nem. Nem válaszoltam senkinek sem.
23