Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK I.
Tudomásul kellett vennem, hogy nincs apám. Nem akartam én errôl
senkinek se beszámolni. Megmagyarázhatatlan dolog az, ami nincs az embernek,
és mégis tudni kell róla. A hiányt érzem, a jelentôségét nem. Én belenôttem
ebbe a tudatba, nincs apám. Láttam egy gyereket: a szülei közrefogták,
és úgy mentek az utcán. Mellettem pedig miért az anyám és a nôvérem
van? Vagy ô szaladt elôre, vagy én. Hiába lázadtam, attól nem lett
apám. Az se volt megoldás, ha elszaladok a nagybátyámhoz vagy a
nagyapámhoz, mert ha bántották az anyámat, máris utáltam ôket.
Ezért sem szerettem otthon lenni. Mindig morgott valaki, mindig aludt
valaki, mindig tenni kellett valamit. Örültem, ha az utcán lehettem. Persze,
hogy az érzelmeim irányították az életemet, abban legalább volt valami jó.
Sokat rágódtam az olyan dolgokon, amelyeket nem tudtam megoldani.
Hogyan lehetne a felnôtteknek segíteni. Úttörôként vállalásokat tettünk, elesett
embereknek fát vágtunk, bevásároltunk. De az is csak fellángolás volt.
Az osztályban egyre rosszabb lett a helyzetem. Akkor éppen Magdiba
voltam szerelmes, hatodikban került hozzánk, de hetedikben, a rettenetes
magatartásom miatt, lebeszélték rólam. Kiközösítettek az osztályból. Nem
szólhatott hozzám senki, mert aki ezt megtette, azt is kiközösítették. Az
osztályfônököm szervezte meg ezt. De már addig Magdit megfogdostam,
a mellét simogattam, benyúltam a ruhája alá. Tízéves koromban volt az elsô
magömlésem, azóta foglalkoztattak a lányok.
A hegyekbe ment az osztály, három fiút nem vittek magukkal, mert
bomlasztották a közösséget. Természetesen köztük voltam én is. Csináltunk
magunknak egy külön kirándulást. Anyám pakolt egy nagy kolbászos
kenyeret, azt megosztottuk. Megittunk három korsó sört meg egy felest,
attól úgy berúgtunk, mint az árva szamarak. Megkerestük az egyik
srác nôjét, elcsaltuk, bebarangoltuk a vidéket. Annyira részeg voltam,
hogy seggel beleestem a vízbe. Koker voltam, nem problémáztunk az
ilyen dolgokon.
A Jácint téren tizenkét éves koromban verôdött össze a végleges banda,
együtt voltunk még nyolc éven keresztül. Sokat játszottunk, focira jöttünk
össze, de ha nem volt jó az idô, az egyik srácnál gombfociztunk. Szegény,
azóta már meghalt. Volt egy kiállhatatlan srác, a Sebôk, mindig föl kellett
hajtani, csak neki volt labdája. Kettô is. Bántott, hogy nem kaptam anyámtól
soha egy focit. Egyszerûen nem volt erre módunk. Anyám mindig a
praktikus ajándékokat kedvelte. Karácsonykor cipôt, ruhát kaptunk. Késôbb
labdát loptunk, a MÁV-pályán, játék közben a fûbe gurítottuk, aztán
este, hogy nem vették észre, elemeltük.
Rengetegen laktak a tér körül. Megbeszéltük, hányan megyünk ki, de ha
hamarabb odaértem, akkor biztos összeverôdött a társaság. Jártuk a házakat,
míg össze nem jött a két csapat. És adtunk az érzéseknek. Húszan is voltunk!
Imádtam a focit. A többiekkel azért kisebb-nagyobb konfliktusok voltak,
mert totálisan játszottam a focit. Amíg a lelkem ki nem szállt, addig hajtot-
69