Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
Elméletileg ki kellene jönnünk. Aztán beszélgettünk, leült az anyós is,
vidám kedve lett. Akkor jól éreztem magamat. Az anyóson lehetett látni,
jól érzi magát, Etelkán is. Ettôl mindjárt én is jobban lettem. Az anyósnak
az volt a gondolata, hogy táviratozzak anyáméknak: a feleségemnél vagyok,
ne várjatok haza. Én különálló vagyok, mi közöm nekem a szüleimhez, a feleségem
a legfontosabb. Aztán mutogatott fûnek-fának.
De ismét napokat aludtam végig, egyre rosszabbul lettem. Aztán hazamentem.
Esôs, szomorú nap volt. A vonatról apámat láttam, piros mackófölsô
volt rajta, ott álldigált.
Próbálgattam magamban a történeteket. Nem tudok én beszélgetni,
olyan fáradt vagyok! Hazaértem, hazajött mindenki. Az idôjárás nemcsak
engem befolyásolt, hanem apámékat is. Esôs volt, beázott a mûhely
is. Jaj, nem jól érzem magam, ne is faggassatok, most lefekszem. Másnap
sem keltem fel, csak kajálni.
Anyám örült nekem, minek mentél vissza, látod, hogy nézel ki, rosszabb állapotban
vagy, mint amikor elmentél, köllött ez neked? Belenéztem a tükörbe,
sápadt voltam, lilákos, beesettek a szemeim.
Anyám beteg volt, fekélyes a lába, vizes, a szíve nem jó, rossz színe van,
a mája sem jó. Sok baja van. Epés. Reumás is. Most van a változó korban.
Megöregedett. Elôször csak az epe jelentett problémát. Nem nagyon tudott
mozogni, nekem kellett elmenni a boltba. És akkor megláttam Ilon
egyik húgát és az öccsét. Megörültem, hogy látom ôket, nagyon szerettem
ôket, köszöntek a gyerekek, én is köszöntem nekik, szotyival is kínáltak.
De nem kértem: ahogy kibánt velem a nôvéretek, ahogy felépített bennem maga
iránt egy vonzalmat, egy szerelmet, aztán meg leépített, ide jutottam… még a szotyolátok
se köll. Lehet, Ilon nem volt hibás. Én voltam, aki egy lapra tettem
föl mindent, én azt hittem, biztosan bejön. Én hittem, hogy minden sikerülni
fog. A kapcsolat. Annyira hittem. Egy darabig együtt jártunk. Csak
együtt jártunk, kapcsolat nem volt köztünk. Ô soha nem ért rá, ez a dolga
volt, az a dolga, iskolás is volt, fiatal, visszahúzódó. Messzirôl pislogtam
az udvarukba. Messzirôl néztem. Közelrôl nem mertem a szemébe nézni.
Éreztem, hogy ô is meglátott. Olyan jó érzés öntött el.
Elmentem a boltba, bementem Veráékhoz is. Vendégük volt, olyan harminc-harmincöt
éves férfi, az unokanôvérem férjének a barátja. Kedves,
finom lelkû srác. Beszélgettünk. Örültem, hogy látom. Mondja, mint nézel
te ki! Mint aki agyonra baszta magát. Megállt az eszem, pedig nem. Egyéb
ok is lévén.
Az apósék tudták, hogy én nem akarok többé visszamenni. Az apósom
rájött, hülyeséget csinált ô is, a felesége is, mindannyian, amikor hozzáadtak
Etelkához. Látta az állapotomat. Észrevehetô volt, valami bántja,
valami nem smakkol. Mondta, döntsek úgy, ahogy nekem is jólesik. Nem avatkozom
bele, mert eddig mindig az volt a baj, hogy beleavatkozott. Házastársak
vagyunk, ha együtt élünk, ha nem, tôlem függ, oldjuk meg mi a problémánkat.
186