Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK II.
nevû nô. Fekete hajú, fehér bôrû. Kezdetben utáltam, a riválisom volt. Egy
alkalommal együtt ittunk, berúgtunk, úgy mentünk be órára. A tanár meg
nézte, hogy mi hogy állunk, és akkor Zsó azt mondta: „Ja, apukám, most
brunzolni megyek!” Ilyen volt. Aztán elmentünk moziba, megnéztük a
Suttogások és sikolyok-at. Összebarátkoztunk, egymáshoz illettünk. Magányosak
voltunk, én is sportot ûztem abból, hogy mindent kimondjak, amit
gondolok. Ô akkor volt huszonkét éves, egyetemre járt. A férje és a gyereke
Párizsban élt. Saját lakása volt. Jó párszor ott aludtam, vele egy ágyban,
de nem történt semmi. Egyszer arra ébredtem, hogy simogat. Mondtam,
nekem mindegy, csak szeressen. Teljesen mindegy, hogy nô vagy pasi. Fél
évig tartott, akkor ô Párizsba ment, én meg a kórházba. Vele jobb volt,
mint bárkivel is valaha. Például egyszer egy hétig nem mentünk be dolgozni.
Csak ágyban feküdtünk és ölelkeztünk. Meg nagyokat ettünk. Akkor
híztam meg, mert Zsó rémesen sokat evett.
Azt hiszem, szerelmes voltam belé, de lehet, hogy mégsem. Az elsô
ölelkezések után azt hittem, hogy igen. Ô mindenesetre nagyon szeretett
engem. Nem volt ô homokos, én voltam az elsô esete. Nem is volt ilyen
szándéka, az egész úgy jött, magától. Érdekes, hogy az ember kitôl fogad
el ilyen kapcsolatot. Mert a viszonyunk kezdete elôtti héten lefeküdtem
egy tizenhat éves lánnyal, és utána náluk aludtam. Éjszaka a lány elkezdett
simogatni, és én olyat rúgtam bele, hogy nem igaz! De Zsóval nagyon
jó volt. Összeszoktunk, jókat ölelkeztünk. Hogy hogyan? Nem tudom elmondani.
Simogattuk egymást. Olyasmi volt ez a kapcsolat, mintha én a
kislánya lettem volna, és ô az anyám. De úgy is mondhatjuk, hogy ô a férfi,
én a nô. Szóval valami alárendeltségi viszonyban voltam vele. Talán
mert ô idôsebb volt.
Egyszer féltékenykedett. Ma már nehéz volna megmondani, hogy
mennyi volt ebben a féltékenység és mennyi a félelem az egyedülléttôl.
Sosem szeretett egyedül lenni. A férje miatt szomorkodott. Az elsô pasi
volt az életében, nagyon korán összeházasodtak, tizenhat évesen már
szült. Közben estin végezte el a gimnáziumot, utána ment az egyetemre.
Szorgalmas volt, és nagyon szerelmes – a férjébe. Mikor húszéves lett, a
férje a négyéves fiukkal disszidált. Párizsból szokott írni, de Zsó, ha egy
hétig nem kapott levelet, akkor órákig feküdt az ágyban, meg se szólalt,
nem lehetett vele beszélni, teljesen depressziós állapotba került. Ilyen alkalommal
vesztünk össze. Hozzávágtam egy könyvet, és elmentem. Még
aznap este lefeküdtem Ferivel. Igaz, hogy a cuccomat is elvittem, de ez
csak látszat volt. Másnap persze visszamentem, vittem neki narancsot, de
nem beszélt velem. Elkezdett sírni, amiért éjszakára egyedül hagytam.
Többet nem mentem el, ott maradtam nála. Egyszerre adtuk be az útlevélkérelmünket,
együtt akartunk kimenni, de az enyémet elutasították. Aztán
ô elment… kikísértem a pályaudvarra. Neki jókedve volt, én meg sírtam,
tudtam, hogy többé nem jön vissza. Nem beszéltem egész úton, idegesí-
283